Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Páskándi Géza: Másnap, vagy az alibi (színjáték)
rém! Ide figyelj, barom! Először is te szobrász és keramikus vagy, tehát van közöd az agyaghoz, érted, van közöd! Kettő: ahogy elfelejtesz mindent az éjszakáidról, úgy elfelejtheted például azt is, hogy esetleg bementéi részegen a műterembe, és hozzáfogtál egy szobrocskához. MÁNGOR: Az ki van zárva! HUTAI: Ahá, inkább valószínűnek tartod a gyilkosságot, mint a melót. Értem. (Kis szünet után, vontatottan.) De most már komolyan: van egy tippem. Végy magadnak annyi fáradságot, és nézz szét a műteremben, hátha az éjjel belefogtál valamibe, és nem emlékszel rá, így aztán magyarázatot kapsz az agyagos cipőre is. MÁNGOR: Mondom, egy éve nem nyúltam szoborhoz, sem vázához. Sőt: három hete hamutartót sem bögyörgettem. HUTAI (egyre makacsabbul): Menj csak, és nézd meg, azután beszélj! MÁNGOR: Könnyű azt mondani, szé- delgek, mint a bágyadt, októberi légy. Az ágy körül is alig bírok járni. De különben is: egészen fölösleges fáradtság lenne. Értsd meg, én fél tizenegytől fél kettőig, amíg találkoztam valami leánynyal a Búsuló Juhászban — egyszerűen nem tudók elszámolni az. időmmel. HUTAI: Ha mindenkinek be kellene számolnia, mit csinált éjjel tizenegytől fél kettőig, akkor, banátocskám, legalább az ország egynegyedét 'ki lehetne hallgatni ebben az ügyben. De látom, téged már megint üldöznek! (Más hangon.) Pokolba a fölösleges bűntudattal! A bűntudatoddal. Csak tudnám, kik plántálták beléd! Kik?! Tudom már, bűntudatos vagy, mert nem dolgozol. MÁNGOR: Tudni akarom, milyen sötét erők lappangnak 'bennem! Mi lopakodik a lelkem legmélyén, ami valami szörnyű meglepetést okozhat nékem és a világnak. Ha ezt megtudom — akkor megnyugszom, addig nem. Várj, rágyújtok! HUTAI (dühös némaság után, metsző gúnnyal): Hát ide figyelj, édes jó komám. Legyen, ahogy te akarod. Ha ez vigasz: elkövethetted te is. Mert aki egy ilyen szerződést nem akar aláírni, az más aljasságokra is képes. Vegyük csak sorra. Először is: indítékod bőven akadhatott. Volt neked már leány-ügyed: megzsarolt, mert felkoppintottad. Cun- cimókusra emlékszel? Alig úsztad meg nősülés nélkül. Nos, felbukkant egy újabb házasságvadász Diána! Másodszor: van bizonyítékom arra, hogy’ kerek egy éve készülsz erre a gyilkosságra. Egy éve konokul terjeszted baráti és jóisrne- rősi körökben, hogy éjszakáidból nem emlékszel semmire. Csakhogy aki nem emlékszik semmire — az nem emlékszik a saját alibijére sem. Másnap tehát kétségbeesetten vőgigtelefonálod a barátokat, akik — nehogy beleőrülj a bizonytalanba — kegyelemből, haveri jóérzésből, vigaszból, szánalomból alibit biztosítanak. Nos?! Izzadsz, mi? Hallom, csepeg... MÁNGOR (dadogva): Hogy... hogy mondod? Várj, eloltom a cigarettámat. Megengedi ez a telefonpóráz, hogy odáig menjek. Várj. (Léptek.) No, most beszélj. HUTAI: És végül marad az agyagbánya. Ügyelsz arra, hogy agyagbánya mellé oipeld a lányt, mert a te ruhádon nem válhat gyanússá akármennyi agyag sem, hiszen -keramikus és szobrász lévén, ilyen anyaggal is dolgozol. Zseniális terv! Mit szólsz a logikámhoz?! Tűnődj rajta! (Lecsapja a kagylót. Süket csend.) MÁNGOR: A logika... a logika ... (Dadog.) A lelkem csapdái, a lélek csapdái. Aki nem emlékszik semmire, aki nem emlékszek a tegnapra — ki van szolgáltatva ... Ez a gondolatmenet helyes. (Józan hangon.) Ezt bárki elfogadhatja. Tehetetlen vagyok. Ezt mindenkinek jó lesz megjegyeznie (keményen) félreértések elkerülése végett. És nem izzadok.. (Mély csend. Izzad.) MÁSODIK RÉSZ (esetleg) Ugyanott. Mángor tárcsázása. PINCÉR: Halló! Itt a Budaváré borozó! MÁNGOR: Na végre! Kérem, én elég gyakori vendég vagyok maguknál. Mángor Józsefnek hívnak. PINCÉR: Tessék? Hogy menyegző lesz és bor kell? Mennyi? Hangosabban, ké33
