Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
,Farkas Mihály rézágyúja? ... Ezt már mondtam? Nem, de ismerem. A Petőfi Akadémián, amíg az orvosi vizsgálatra vártunk a díszteremben, egy poltiszt megénekeltetett bennünket: a katona sohasem tétlenkedik. Ezt énekeltük. Amikor odaértünk, hogy: „...édes rózsám, Isten véled...”, lemeszelte: így nem lehet, kezdjük újra, másként: .......édes rózsám, jószerencsét...” Magamban sem nevettem, term észetes volt. A poltiszt Devecseri Gábor volt, akkortájt dolgozhatott éjszakánként nagy Homérosz-fordításán ... Amikor a jugoszláv határra mentünk, felolvasták a HM- parancsot: aki szökni talál, odaátra, annak a hozzátartozóit veszik elő. S illusztrációnak filmvetítés: a tábornokok akasztása Itt sem volt baj, tudtam a leckét: élesedő osztályharc, túlfelől a leselkedő ügynökök'... A határon, szögesdrótok között, folyt az aknatelepítés. A szakaszparancsnokok erőltették a normát, a katonák kapkodva, kézzel nyomkodták vissza a „kikocsizó” — a kifektetett élesitőzsinór meghúzásakor a- gyeptéglás földből előszánkázó — 48 mintájú fadobozos aknákat, egyik robbanás a másikat követte. Egy tizedesre emlékszem, kezében robbant az aknatest, mindkét ke- zefejét elvitte, tartotta a magasba a két véres, cafatos csonkot, dinnyét kért, a társai falatonként rakták a szájába. Azt mondta, nem érez fájdalmat; csak akkor kezdett üvölteni, amikor feltették az érte küldött vipponra... A határszéli sokác, bunyevác falvakban rettegő, gyűlölködő tekintetek; s a részeg tiszthelyettes, aki röhögve meséli: ezek a „bennszülöttek” úgy félnek az egyenruhától, az ember csak kisétál a határba, s amelyik kapálgató parasztlánynak, menyecskének int, az már indul is befelé, a kukoricásba! Huszonegy éves voltam, távlatokban látni, nagyobb összefüggésekben gondolkodni képtelen; iszonyúan hittem szó és tett egységében... Zója Koszmogyemjansz- kaja és ez a röhögő tiszthelyettes?... Mi ez? Aztán megint kitelepítés. Éjszaka, teherautók, rajtaütésszerű csórnagoltatäs: ki a gyanúsakkal a határsávból.., Csakhogy én ezt már átéltem, kétszer is. És beljebb, a magyar falvakban ugyanazok a félő tekintetek, ugyanaz a nyomorúság; s közben politikai foglalkozás a jórészt paraszt kiskatonáiknaki... Csakhogy a szavak 'kiürültek. És én is. Az történt, ami előbb, már kétszer is: ahogy a magyar, majd a szlovák sovinizmust azonosítottam a „nemzeti érzés” fogalmával, úgy azonosítottam most a „Sztálin-kultuszt”, az „élesedő osztályharc” embertelenségét — ami ott, a határon még délszláv-ellenes sovinizmussal is színeződött — az „internacionalizmus” fogalmával. Tulajdonképpen az következett, aminek logikusan el kellett következnie: a szó és tett ellentéte csömört, a megfélemlítés ellenállást, elutasítást szült. S azt, aminek akkor és ott csak egy lehetett következménye: „Rákosi börtöne...” Ezzel ma divat dicsekedni, teszik is elég sokan, okkal és ok nélkül. Voltak ott ártatlanok igen-igen sokan, sorsukat tudatosan vállalók és még többen, akik úgy cseppentek az egészbe, azt sem értve, mi és miért történik velük. Láttam egy tanítót, bolond volt szegény, röplapokat gyártott: a világ minden bajának a nők az okai, férfitársak, 'bojkottáljuk a nőket, akkor elkövetkezik a világ nagy egysége!... s ezt az embert nem a bolondokházába vitték, hanem börtönbe. És voltak ott bűnösök is, nem kevesen, még objektív emberi mérce szerint is. Ez ma valahogy összemosódik. Van egy buta sztereotípia, értelmes emberek szájából is hallottam nemegyszer: szégyellik, hogy ők akkor megúszták, hogy ez az „élmény” kimaradt az életükből... Marhaság. Én úgy érzem, se szégyenre, se büszkeségre nincs okom. Áldozat voltom, talán, a koré és önmagámé is, ahogy legtöbben... Amikor visszatértem a világba, nemigen sikerült megnyugodnom. Bennem zűrzavar, körülöttem ugyanaz. Nem volt tájékozódóképességem. Traumatikus élmény az október 8-i temetés a Kerepesiben. Rohanó felhők, fáklyák lobogása, az érckoporsók sora.. Aztán az októberi, novemberi napok. Sehová, senkihez nem tartozón jártam az utcákat, 419
