Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)

szinte eszelősen, próbáltam érteni, és nem értettem. Lelkesedtem és iszonyodtam, szinte félórás váltásokban. Jól értsd meg, nem volt ebben ,.okosság”, semmiféle értelemben. „Keszonbeteg” voltam, talán ez a legjobb kifejezés. Zsilip nélkül kerültem, hirtelen, más atmoszféranyomás alá. S ez talán még szerencsém is volt, így visszagondolva: talán sok mindentől megóvott ez az állapot, amire egy történet a legjellemzőbb. Október végén a Népszínház-utcában egy hajdani katonatársamba botlottam; zászlóalj-párttitikár volt, később DISZ -funke ionőri us. A Csokonai-mozi előtt egy páncélkocsi égett, fekete füstöt eregetve, a Kilián-laktanya táján dörögtek a fegyverek, s ő valami olyasmit mondott: ez itt nyilvánvalóan forradalom. Én meg azt válaszoltam: nem tudom. Amikor 57 februárjában újra találkoztunk, azt mondta: igazad volt: ellenforradalom. És én megint csak azt válaszoltam: nem tudom. S ebben nem volt sem bölcsesség, sem az ellenkezője; csak zavar. Még akkor is kábán, értetlenül néztem a Kossuth-címer-árusokat a Körút szeméttel, üvegcseréppel borított járdáin, a Sztálin-szobor gazdátlanul meredező csizmáit a Dózsa György úti talapzaton, s az ilyen-olyan jelszavak burjánzását a falakon. Csak egyet tudtam, éppoly bizonyossággal; mint 1952-ben, amikor még nyitva volt előttem a déli határ: hogy én innen el nem mehetek. Hová? Minek? Amit még erről mondlhatnék, megint csak patetikusan hangzanék. Pedig hát ami utána következett, abban semmi pátosz nincs. Sebet kapni, az igen, abban van valami. De a gyógyulás eléggé unalmas folyamat. Most mondok neked egy bolondságot, ami tulajdonképpen színigaz: én afféle „botcsinálta” író vagyok. Amit elmondtam, az nem egyéb, mint ennék az íróságnak a története. Talán érthetőbb, miért nem szólam, miért nem „fából vaskarika” vagy éppen taktika számomra az a bizonyos egység. Nem akarok többé telepítéseket, nem akarom, hogy bárhol, bárkit is bármilyen nyelvű táblákkal hallgatásra vagy éppen másnyelvű dadogásra kényszerítsenek.

Mi a biztosíték, hogy nem, történhetik meg?

Nálunk?

Általában.

Így nem megy. Nem vagyok illetékes. De a „nálunk”-ra felelhetek. Az én történetem egy kicsit ennek a mi világunknak a története is. Ezt különben bárki elmondhatja önmagáról. Bizonyos értelemben minden „rossz”, ami új. Ahogy egy gépezetnek „be kell járódnia”, az alkatrészeknek összekapni; csak a használatban bukkannak elő a rejtett konstrukciós hibák, s idő kell ahhoz is, hogy megtanuljuk helyesen kezelni, gazdaságosan felhasználni. Rossz, de némiképp talán megközelítő hasonlat: olyasféle „gondolkodó gép” jut eszembe, amely képes önmagát ellenőrizni, menet közben állandóan korrigálni, módosítani, ha kell, átprogramozni is. Nincsenek többé „csalhatatlan vezéreink”, „bölcs tanítóink”, s valljuk be: ez még kényelmetlen is tud lenni, hisz egy „csalhatatlan” léte ürügyekkel is szolgál, alaposan leszűkítve az egyéni felelősséget. Vagyunk mi magunk, vezetők és vezetettek, emberszabású erényekkel és fogyatékosságokkal, s a felelősség ilyen-amolyan mértékben valamennyiünké — még akkor is, ha ezt nem mindenki akarja tudomásul venni.

Térjünk vissza az Ítéletidőhöz. Bár, azt hiszem, olyan nagyon nem távolodtunk el.

Én is azt hiszem. Az a bizonyos kettősség 1848—49 tájain is megvolt. Petőfi nemcsali a világszabadság piros zászlóiról és a népek feltámadó tengeréről verselt, hanem ilyesmit is írt: „Nincs itt urasága csak az egy magyarnak, S kik a mi fejünkre állani akarnak, Azoknak mi állunk feje tetejére...” S noha a helyzetből fakadó indulat — de úgy is mondhatnám: a „napi politikai” igazság — érthetővé, sőt jogossá teszi a kifa- kadást, maii ■tudásunkkal — és ezt megint csak hangsúlyoznom kell: mai tudásunkkal! — „hosszú távon” tekinthetjük-e másnak, mint „hamis nemzeti tudat” megnyiilvánu420