Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
lágháborúnak ki kellett törnie. Megvoltak az okok, megvolt a készenlét, megvolt a szándék. Előbb is kitörhetett volna, mint 1914 nyara. De utóbb is. Hogy nem tört ki előbb, hogy a szándék mégiscsak habozgató volt: ezt is félelem szülte. Félelem a felelősségtől, az esetleges vereségtől. Hogy elég volt a szarajevói revolverlövés: ez már a gyanakvás mechanizmusából következett, ami, hogy megindult, törvényszerűen ösz- sze kellett zúzzon mindenfajta óvatoskodást. Ennyire pesszimista volnál? Egyáltalán, nem. Akkor piacok, gyarmatok, hegemónia volt a tét. Csak ilyesmik. Ma az egész emberiség. Egyébként Gilbert Nürnberg-könyvében olvastam, hogy Göring, amikor értesült az atombombáról', elkezdte rázni a fejét: értelmetlen volt elkezdeni a második világháborút; a célok, amelyekért Hitler elindította, értelmetlenné váltak. A kövér Hermann akkor igazat mondott. S ennek vannak némi tanulságai ma, a mi tájainkon is. Vannak értelmetlen, anakronisztikus gyanakvások szülte anakronisztikus félelmek s ebből fakadó anakronisztikus intézkedések is. Az Ítéletidő hőseit nem anakronisztikus félelmek szorongatják. Nem. De a bűvös kör akkor is ez volt: gyanakszom, tehát félek; félek, tehát nem vagyok őszinte; nem vagyok őszinte, tehát gyanakvást keltek. S ez így pöröghet, egészen a hisztériáig. Ebből a körből 1849-ben talán nem is lehetett szabadulni. A főpróba egyik vendége mondta el, felvonásközben, hogy számára borzongató élmény, amit a színpadon lát. Ükapja szüleit Abrud környékén, az Érchegységben ölték meg, s az ükapa — akkor hatéves gyermek — napokig bolyongott egyedül az erdőn, míg rá nem találtak. Mondott egyebet is. A rendező azt válaszolta, hogy várja ki a második részt, szinte szóról szóra vissza fogja hallani Naláczy kapitány szájából ugyanezeket a mondatokat. A darab előadását ezek szerint politikai ügynek tartod? Bizonyos értelemben. Ha a napi politika felől közelítjük: nem. Ha a távlatok, a lehetőségek felől: igen. Az utóbbi évtizedekben, talán ötvenhat után, 'talán a hatvanas években — nagyon nehéz kijelölni a cezúrát, hisz cezúra voltaképp nem is volt — elkezdődött teljes történelmünk vállalásának, s egyben újraértékelésének folyamata. Szakítani kezdtünk a hajdan — nemzeti létharcunk idején — indokolt romantikus örökséggel, a rossz célokat szolgáló, sovén, begőzölt, cukor- és fénymázbevonatú örökséggel, de azzal a primitív — és alapjában antimarxista, tudománytalan és igazságtalan — szemlélettel is, miszerint három dátumra szűkíthető egy, a történelemben ezer éve jelenlévő nép története. Mert sem a népet, sem a környezetet, amelyben elhelyezkedik, nem érthetjük meg a folyamatosság nélkül. „Fölfedeztük” az állam- alapítást, I. Istvánt, az Árpád-háziakat, a magyar középkort, Mohács tájait, a felvilágosodást és a reformkort... Történelmi „bűnöket” és „erényeket” értékeltünk, árnyaltabban, mélyrehatóbban. Ezt a tisztulási folyamatot szolgálta Kovács Andrást Kósa, Csoórú, Sára, Jancsó, és még sokan, kiki a maga módján. Vitákkal is, néha gyanúsátgatásokkal, félreértésekkel, egymás lehazaárulózásóval is akár. Ezt a ma sem lezárult folyamatot véltem magam is segíteni a III. Bélával, a Nagyszerű halállal, a Batsányi-drámával, az Előítélet-kötettel, egyebekkel... Es az Ítéletidő? Ez is... ...a nemzeti önvizsgálat drámája? Nem csak az. A kifejezés — nemzeti önvizsgálat — több kritikában is visszatér, mindig dicsérő felhangokkal. Mondjam, hogy örülök neki? De annak már nem, hogy a plusz majdnem észrevétlen maradt. 412
