Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
Volt idő, amikor csak tündökletes erényeink voltak. És olyan is, hogy csak rút bűneink. De hogy nemcsak mi voltunk „csak” erényesek és „csak” bűnösök, hanem az „is-is” érvényes ránk is, másokra is, erre gondolsz? Pontosan erre. Hiszen talaj is kell, amiből a bűnök kisarjadnak, s a mi bűneink talajára mások is hordták a trágyát. Ahogy mi is trágyázgattu.k a mások bűneit. A történelem komplex folyamat, s ha mégoly igazul, mégoly tisztességesen vizsgáljuk is önmagunkat — a „csak magunkat” szemlélet ismét torz eredményhez vezet. És hiszem, hogy eljutottunk odáig, hogy az ilyen tályogokat is föl merjük vágni. Ideális helyzetben talán tényleg nem kéne megírni egy ilyen drámát. Vagy nem így kéne megírni. Maradhatna az alkotás tiszta öröme... Ne nevess, nem csúfolódom se magammal, se másokkal. Az volna az igazi. Mennyivel jobb drámákat írnék. Egyszerűen csak színházi ügy volna a drámaírás. Jellemek, szituációk, drámai kompozíció, kész. Ezt azért mondom, mert engem azzal szokás vádolni, hogy didaktikus vagyok. Mi más lehetnék? Kénytelen vagyok rá. Azt is mondják: szeretem a „rázós” témákat. Jó, lehet. De nem „rázni”, izgatni akarok, hanem gyógyítani, tisztába tenni. Hogyan tegyem, ha az emberek még az alapelemeket sem ismerik, vagy ami még rosz- szabb, rosszul ismerik? És ez miég az úgynevezett vájtfülűekre is érvényes. A rendező mondta: az Ítéletidő bemutatóján egy másik közönség ült a nézőtéren, nem az, amelyik általában szokott. Hát ez hízelgő, de nem nagyon jó. Ez a „másik közönség” mondjuk megtölti a széksorókat egyszer. Optimista leszek: kétszer. De már a harmadik előadás bérletes közönsége esetleg fel sem fogja, mi pereg előtte. Rohadt dolog. Dehogy vagyok én optimista. Tisztulási folyamat, igen, de az eredményei messze nincsenek benn a köztudatban. Milyen lenne az én „ideális közönségem”, amely mellett nem kéne elszenvednem a saját didaktizmusomat? A történelmet tárgyszerűségében és összefüggéseiben- ismerő, alapvető történelmi látásmóddal és tudattal rendelkező közönség. Olyan, amelyik ismerve, nem ismerve elfogadná Michelet megállapítását: „Aki beéri a jelennel, sohasem fogja megérteni a jelent.” Csodálatos állapot. Didaktikus ballaszt nélkül beszélni mindenről... Csakhogy ez nem megy. És akkor megkísérlek drámát írni úgy, hogy egyszerre vállalom a tanítást és a magasabb szintű kibontását annak, amiről — és amiért — tanítani kényszerülök. Történelmi tudatra apellálok, úgy, hogy közben teremteni próbálom ugyanezt. Megint csak a mocsár jut eszembe, és Münchhausen báró. És innen kanyarodok vissza oda, hogy ez nem napi politikai ügy. Egy ilyen tárgyú darab bemutatása — s most nemcsak az ítéletidőről beszélek — része egy tisztulási folyamatnak; azt is merném mondani: egy nemzet más szinten való újjászületési folyamatának. Épp ezért, a nyilvánvaló kényszerek mellett sem túlzottan örülnék annak, ha az ilyenfajta művek előadása vagy elő nem adása, sikere vagy kudarca a napi politikától határoztatnék meg. Noha á kényszerek léteznek. Adottak. Ä közvélemény ilyen vagy amolyan hangolt- ságából — s ezt igen gyakran országon kívüli események határozzák meg —, az affinitás hiányából, külső reakcióktól való félelmekből fakadóan. És a félelmek néha jogosak, sőt igen gyakran azok. Hiába a megértés az egyik oldalon, ha a másik oldalról nem kíséri ugyanaz. Hadd csavarjak egyet ezeken a mondatokon. Említettél a beszélgetés elején egy az ítéletidővel azonos tárgyú darabot. Fel kell idéznem neked az Élet és Irodalomban 1978. szeptember 30-án megjelent, ezzel kapcsolatos interjúm egyik részletét. A kolozsvári drámairodalmi kollokviumon bírálat hangzott el erről a darabról. Ezzel kapcsolatos az idézet: „... Mircea Micu darabja — amelyet e kollokvium szervezői a Kolozsvári Nemzeti Színház repertoárjából méltónak találtak drámairodalmunk mai kérdéseinek példázására — irodalmi szintje miatt is méltatlan erre a kiemelt szerepre; ám ennél sokkal lényegesebb a szerző nézőpontjának megvitatása... megdöbbent, ha olyan motívumokat is belesző drámájába, amelyekről nem csupán Silviu Dragomir, Avram láncú ismert monográfusa, de 413
