Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Páskándi Géza: Másnap, vagy az alibi (színjáték)
bennem is. Hallani akarom — a szátokból. HUTAI (kis aggódással): Miért beszélsz ilyen zavarosan? Beszélj nyíltan. Velem nyíltan beszélj. Legalább velem. MÄNGOR: Már majdnem egy éve (suttogva), hogy sosem emlékszem a részeg és kóbor éjszakákra. Egy-fcét liter után már nem. Nem emlékszem, hol jártam, kivel voltam, mit mondtam, semmire sem, érted? HUTAI: Miért traktálsz fölösleges in- fonmációiklkal ? Folytassam? Ilyenkor fölhívsz engem, fölhívod Erzsit, Margi- tot, Palit és Brigittát, hogy megkérdezd: náluk vol'tál-e, és miről beszéltél? Megsértettél-e valakit, és nem verekedtél -e össze valakivel? És ha most még azt is elmondod, hogy az akadémián évtársak voltunk, és hogy tíz éve jóbarátok vagyunk, és hogy a műtermeink egymás mellett vannak, és közös kulcsunk van — akkor úgy hozzád vágom ezt a telefonkagylót a messzi távolból, hogy attól koldulsz... MÁNGOR: Kérlek, ne légy ingerült... mit vétettem? (Siránkozó.) HUTAI: Mit? Még kérded ... miért nem vállaltad el azt a közös munkát velem ... gondold csak el, egy szép, új könyvtárban tizenöt kisplasztikád, tizenöt kisszobor... egy nagy könyvtárban, ahol ezrek fordulnak meg... És egyedül nem tudom megcsinálni határidőre. És idegennel nem akarok dolgozni. Hát nem együtt tapostuk csámpásra ennek az átkozott új stílusnak a cipője sarkát? Kezdetben recsegett ez a stílus, mint az új csizma, nyekergett, mint az új motor, de bejárattuk! A lábunkhoz, kezünkhöz szokott! Még a tyúkszemünk is kinyomta a maga helyét a bőrön... Tehát van közünk egymáshoz... .Te azonban inkább hamutartókat csinálsz. MÁNGOR (mint aki oda se figyelt): Már egy éve minden másnap próbálom összeállítani elbeszéléseitekből éjszakáim arcát... Apró hangfoszlányokból, kis darabokból összeállítani. HUTAI: Mozaikok helyett inkább az agyagszobrdkkal törődnél! Miért nem vállalod, szerencsétlen! Itt a szerződés a zsebemben, csak alá kell írni. Miért nem? Miért? MÁNGOR: Mert — megmondtam egy évvel ezelőtt. Ezt én abbahagyom! Rá- állok a kereskedelmre. Ha nincs hírnév — legalább pénz legyen. Kellenek nekem a fanyalgók, az értelének, a szélhámosok, a közönyösek, a gyanúsítga- tók, a kliikkezők, a hivatalnokok! Vélük etessem az egészségem? HUTAI (majdnem sötéten): Hát akkor etesd a borpincékkel! MÁNGOR: Értsd meg, pénzt akarok keresni, hogy legyen kitartásom a komolyabb munkákra. HUTAI: Mire pénzed lesz — elfelejted a tehetséget, az eredeti célt, mint most, ahogy elfelejted éjszakáidat! Ne igyál annyit, ne igyál. (Kis csend.) MÁNGOR: Te talán nem tudod, hogy itt mindenkit kényeztetnek, dédelgetnek egy darabig, aztán kiherélik vagy elfelejtik, ami egy és ugyanaz. Hát inkább én felejtem el őket! HUTAI (dühödten): Hát kellemes feledést! De feledj el engem is, kérlek, feledj el engem is, feledj el, komám: MÁNGOR (ijedten): Ne, ne tedd le, élethalál kérdés... HUTAI (kis szünet után): Papolj! MÁNGOR: Nem mondtam neked, mikor az este elváltunk, hova megyek, kivel akarok találkozni? HUTAI: Nem. Sőt még titokzaitoskodtál is. MÁNGOR (fojtottan): Tdtokzaitoskod- tam? (Leplezett izgalma a játék végéig nöttön-nő.) HUTAI: Igen, mert azt kérdeztem: most hova mész, mire azt válaszoltad: a te dolgod, „mindenesetre jó társaságba”, s fenségesen, kábé háromnegyed liter borral a bendődben elvonultál. (Kicsit ingerülten nevet.) (Apró csend.) MÁNGOR: Ide figyelj, nagyon fontos lenne számomra, hogy visszaemlékezz: nem ejtettem 'ki valakinek a nevét, akihez megyek... HUTAI: De hiszen még józan voltál, alig spicces. Te is emlékeznél... Mi bajod és mire jó ez az egész? 31
