Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Simonffy András: Kompország katonái V. (Történelmi kollázsregény)
A vezetésre (hivatott rétegek nagy tömegében azonban az egész kérdés neon jelent problémát — egyszerűen nincs. Bármilyen legyen is felfogásunk és becslésünk a jövőre, ha feltételezzük, hogy az ilyen vagy olyan úton bekövetkező, ilyen vagy olyan formájú újrarendezés a magyarságra nézve kedvezően üt ki, az éppen szerepet játszó generációk, de az egész nemzet nyakába olyan heroikus feladat szákad, melyet kellő előkészítés nélkül ellátni nem fog tudni. Az a generáció, amely még nagyobb keretben szerezte politikai iskolázottságát és szélesebb látókörét, ha az időpontot esetleg meg is éri, már kora miatt sem lesz alkalmas erre, de a teljesen más helyzet is olyan eszközöket és módokat követel, amelyekkel nem rendelkezhetik, az újabb nemzedékek pedig erre a feladatra egyáltalán nincsenek előkészítve. Egyedül a nemzet egészséges politikai érzékében bízni, akkor, amikor minden jel ennek a praktikái érzéknek rohamos hanyatlását mutatja — önbecsapás. Csukott szemmel vagy legjobb esetben li- dércfényektől elkápráztatva megyünk errefelé a kényszerű feladat- vállalás elé. — Berlinben tehát fölnyílott az én szemem is — folytatja Almásy Pál —, rá Kellett jönnöm, hogy a németeknek miféle szándékaik vannak velünk. Hardyhoz fordultam tanácsokért, s az ő politikai oktatásai révén, no meg a bátyám hatására lettem magam is politizáló katona. Politizáltam, gondolkodtam, de egyelőre csak magamban. Katona voltam, mit tehettem egyebet? Még így is az lett berlini szereplésem vége, hogy persona non profának minősítettek, így idő előtt el kellett hagynom Németországot. Mi történt? Barátkoztam ott egy hozzám hasonlóan fiatal lengyel tiszttel. Ez szemet szúrt. A vád az volt, hogy én ennek a lengyel tisztnek titkos műszaki adatokat adok át... 1939-ben! S hogy ez nem egyeztethető össze a német—magyar fegyverbarátsággal ... Mondhatnám, hogy mindent előre láttam, s hogy csakugyan adtam át adatokat, de hát nem így volt. Tény, hogy mint utóbb kiderült, a németeknek nagyon fúrta az oldalát az én lengyel barátságom. 1939 júniusában Pál jugoszláv régensherceg látogatóban volt Berlinben. Hivatalos látogatás volt, nagy katonai parádét rendeztek a tiszteletére. Hardy nem volt Berlinben, úgyhogy én képviseltem a tribünön a magyar katonai attasét. Ez a lengyel barátom is ott volt, mellém állt, és, ugye, beszélgettünk ... Miről beszélgethetek ott én, a műszaki tiszt? Arról, ami a díszszemlén adódik. Hogy ennek az ágyúnak, amit éppen elvontattak, mennyi lehet a hatótávolsága és így tovább. Mit tudhat ez a harckocsi... Szóval arról, ami ilyenkor óhatlanul is szóba kerül. A szemle után egyik kollégám, Nagy Mihály repülőszázados odajött hozzám, és azt mondta, hogy: „Pali, nem vetted észre, hogy a németek figyelnek téged?” Én akkor rántottam egyet a vállamon, de hát ebből lett végül is a cirkusz. Talán ma már nem fontosak ennek a kálváriának a részletei, a lényeg az, hogy már kitört a háború, amikor végül is szeptember 15-én leváltottak, és Budapestre kerültem a Haditechnikai Intézetbe. De őtt a berlini tribünön akkor sem én, sem lengyel barátom nem gondoltuk, hogy néhány hónap múlva talán éppen ezekkel a fegyverekkel rohanják majd le Lengyelországot... — Milyen társaságot találtál a Haditechnikai Intézetben? 393
