Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Simonffy András: Kompország katonái IV. (történelmi kollázsregény)
a parancsot, hogy az arcvonalat fordítsák a németek el'len. Megparancsoltam azt is, hogy a munkácsi postahivatalt, amelyet a németek megszálltak, foglalják vissza. Gondoskodtam tartalékok képzéséről és arról, hogy a hadseregparancsnökságnak alárendelt kolozsvári őrzászlóaljat haladéktalanul szállítsák Beregszászra. Elrendeltem, hogy a Csap—Beregszász—Ungvár vonalban az utakat a honvédség zárja le, és parancsot adtam a hadsereg keretében lévő német csapatok lefegyverzésére. Megparancsoltam Jolsvay vezérkari ezredesnek, szállásmesteremnek, hogy a német gépkocsi-oszlopokat fegyverezze le és a gépkocsikat á honvédség részére vegye birtokba. Kiadtam a rendelkezést: amennyiben a németek erőszakosan lépnek fel, ellenük a tüzet azonnal meg kell nyitná. — A rejtjeles távirat végül sem érkezett meg — folytatja Kéri Kálmán. — Ha megérkezett volna, akkor sem tudtam volna mit kezdeni vele. Honnan tudtam volna, hogy mit jelent ez az 192Ü~as rendeletet emlegető szöveg? Betettem volna az íróasztal-fiókomba, hogy egyszer majd foglalkozom vele, ha lesz ráérő időm ... Ehelyett mivel vagyok elfoglalva? Lázasan dolgozik az agyam. Ha a kormányzó fegyverszünetet kért és kapott, akkor a parancsnokságnak záros határidőn belül meg kell kapnia annak feltételeit. Enél'kül egy lépést sem tehetünk. Érkeznie kell egy hadseregparancsnak a kormányzótól a Honvédség részére, hiszen a kormányzó a legfőbb hadúr, tehát a legmagasabb katonai vezető. Harmadszor: a vezérkar főnökétől, Vörös Jánostól érkeznie kell egy hadműveleti parancsnak, amely azt tartalmazza, hogy az adott helyzetben gyakorlatilag mit kell tennie a hadseregnek. Mindezt most nekem, a hadsereg vezérkari főnökének kell tudnom elsősorban . .. Miklós Béla a kormányzói proklamáció elhangzása után rámnéz quasi kérdőn, hogy mit szólok mindehhez ... Mondom: „Jelentem, hogy a további parancsokat várva mindenkivel szemben el fogok járni, aki a hadseregparancsnokságnál a kormányzó kiáltványával, tehát akaratával szembeszegülne.” Miklós Béla föláll, kezet fog. Én búcsúzom azzal, hogy azonnal sietek a hadseregparancsnoksághoz, tehát Husztra. Miklós is búcsúzik. Ott és akkor sem mond még semmit. Hogy neki van erre az esetre egy utasítása! Hogy van egy rejtjeles parancs, amelynek beérkezése döntő fontosságú! Indulok vissza Husztra, tájékozatlanul, ahogy érkeztem. Közben jelentkezik nálam egy vezérkari százados, sürgönyt ad át. A sürgönyben az áll, aláírás nélkül, csak számmal, hogy a VKF—1 osztály további harcra utasít min- ket.(?) De már tódulnak be a szobámba a vezérkari tisztek. Természetesen hallották a kormányzói szózatot, s most tudni akarják, hogy mi a helyzet. Joggal várják tőlem, hogy eligazítom őket a további teendők felől. Azt hiszik, hogy én mindent tudok. És itt, ebben a kiélezett (és számomra kínos) pillanatban már biztosan tudom, hogy valami nem stimmel. Hogy egy boszorkánykonyhába kerültem, ahol már titkos egyéni ambíciók birkóznak egymással, ahol már mindenki egy lépéssel előbbre igyekszik spekulálni... Ebben a helyzetben egyetlen gondolatom van: a hadsereg egységét megóvni. A maga helyén és lehetőségei között akkor édesapádnak is ez volt a gondja. Abban a pillanatban másodlagos kérdés volt, hogy most jobbra vagy balra, a 347
