Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Simonffy András: Kompország katonái IV. (történelmi kollázsregény)
annyira, hogy egyszer kölcsönösen viziteltünk egymásnál. Tudtam, hogy a kormányzó bizalmasa. Igen zárkózott egyéniség, néha goromba... Súlyos cukorbajjal küszködik. Mint hadseregparancsnokot művelt, széles látókörű embernek ismertem meg. De a magyar—orosz tárgyalások felvételéről egyelőre ő sem ejtett szót. Bizonyos jelek azonban voltak. Egy nap jönnek, s jelentik, hogy az oroszok váratlanul hazaengedtek három magyar hadifogoly tisztet meg ennyi és ennyi legénységi állományt. A tisztek memorandumot hoztak magukkal. A memorandumban az állt, hogy a hadifogoly magyar tisztek készek harcolni a közös ellenség, a németek ellen, s hogy szükségesnek érzik és várják a magyar kormánytól a megfelelő lépéseket. Ez a három tiszt levelet is hoz, ezt a 4. Ukrán Front parancsnoka, Petrov írta alá. A levélben az áll, hogy ennyi és ennyi hadifoglyot irányítottak át hozzánk, s hogy üdvözletüket küldik ... Mit mondjak? Hasonló esetre eddig még nem volt példa. Most mit tegyünk? Először is válaszolnunk kell... Meg is születik a válasz, ebben szépen megfogalmazom, hogy nagyon köszönjük az üdvözleteket, s hogy a hadifogoly tisztek memorandumát a legilletékesebb helyre továbbítottuk abban a tudatban, hogy ott azt kellőképpen fogják mérlegelni, értékelni, és a szükséges lépéseket bizonyára velünk is hamarosan közölni fogják. Egyben — mi mást tehetnénk? — mi is üdvözletünket küldjük a velünk szemben álló szovjet alakulatok parancsnokának ... Na igen, eddig rendben is lenne a dolog. De ott voltak mellettünk — árgus szemekkel •— a német tisztek! Azok azt még csak-csak elhiszik, hogy az oroszok hadifogságba esett legénységet küldenek át (propaganda célokból stb.), de ha megneszelik, hogy magyar tisztek is átjöttek, akkor gyanút fognak. Ha tiszt jön át, akkor egészen bizonyos, hogy annak valamiféle megbízatása van. Mit volt mit tenni: egy tisztet a háromból rögtön visszafordítottunk a mi levelünkkel, a másik kettőt pedig útnak indítottuk Budapestre a memorandummal, egyenesen a kormányzóhoz. Eltűntek a színről — a németek pedig nem fogtak gyanút. Kissé furcsa lépés volt (részünkről) visszaküldeni ezt a tisztet, de hát nem akartuk válasz nélkül hagyni ezt a gesztust — s ha már ők üdvözöltek bennünket, mi sem maradhattunk alul... Ez a kis közjáték most már komolyan gondolkodóba ejtett, s vártam, hogy Budapestről valamiféle válasz vagy utasítás érkezik. De néma csend, nem jött semmi... így köszöntött ránk az október. 1944 októberének első napjaiban Dálnoki Miklós Béla közli velem, hogy körül akar nézni a birtokán. Ezek a Duna-Tisza közén vannak. Jó. De míg távolt van, a következő történik: Farkas Ferenc hadtestének vezérkari főnöke felhív engem telefonon, és közli, hogy orosz tisztek jöttek át az arcvonalon, és kérik az egy-fcét nappal előbb kölcsönösen zsákmányolt fegyverek kicserélését... Kérik ezt annál is inkább, mivel úgy tudják, hogy a fegyverszünet megkötése rövid idő kérdése, s így ennek a hadizsákmánynaik már nincs katonai jelentősége, s nekünk is kellemetlen, nekik is kellemetlen, hogy elvesztették azt, amit elvesztették, és fordítva. Hát ez érthető... A fronton ekkor hangzik el hivatalosan először ez a szó: fegyverszünet. Most értsd meg jól az én helyzetemet: tudom, hogy azért vagyok ott és abban a beosztásban, mert adott esetben nekem kell megkezdenem a tárgyalásokat 341
