Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Simonffy András: Kompország katonái IV. (történelmi kollázsregény)
a velünk szemben álló féllel. De sem Miklóstól, a hadséregparancsnokómtól, sem Budapestről nem kapok semmiféle további felvilágosítást vagy utasítást. Eddig mondhattam azt., hogy nem jött még el az ideje, csakhát ebben a percben már az a helyzet, hogy szovjet tisztek jöttek át az arcvonalon, s a legbarátságosabb hangnemben érdeklődnek a zsákmányolt hadieszközök visszacserélésé- nek a lehetőségéről. Sőt mi több: fegyverszünetről beszélnek ... Mindezt teszik olyan helyzetben, amikor körül vagyunk véve bizalmatlan német tisztekkel, akik között vannak vad nácik is. (Mert voltak ott joviálisabb, kis dolgokban szemet hunyó német tisztek, sőt talán még egy-ikét gondolkodó koponya is...) Parancsnokom, Miklós Béla a birtokaira ment — mit csináljak? Mondom ennek a hadtest-vezérkari főnöknek, aki értesített az orosz tisztek át jöveteléről, hogy várjon egy kicsit, hamarosan visszahívom. Jó. De ezzel csak időt nyertem. Érzem, hogy a háttérben valaminek történnie kellett, s hogy ennek a fele sem tréfa. Hívom tehát Budapestet. Kérem Kuthy vezérkari ezredest, ő akkor a hírszerző osztály vezetője (azóta, hogy Kádár Gyulát a németek letartóztatták). Neki mindent tudnia kell. Mondom neki, hogy mi a helyzet nálunk: orosz tisztek jöttek át, s fegyverszünetről beszélnek. S hogy a parancsnokom nincs itt, én meg itt állok tanácstalanul. Tájékoztatást nem kaptam, szeretném tehát tudni, hogy mi a helyzet, van-e már vagy lesz-e hamarosan fegyverszünet? Kuthy azt válaszolja nekem, hogy ilyesmiről neki tudomása nincs. Nem értem. Csak hosszú hónapok múlva, amikor találkozom Kuthyval Budapesten, mondja nekem, hogy ő nem merte megmondani, hogy Faraghóék már kint tárgyalnak. Nem tájékoztathatott telefonon, mert — ugye — a németek lehallgatják a vonalainkat. Gondoltam akkor magamban, hogy azért egy futárgép állhatott volna készenlétben ilyen esetre ... De mindegy! Visszahívtam tehát Vörös Gyula vezérkari alezredest, Farkas Ferenc vezérkari főnökét, s azt mondtam neki: „Figyelj ide, én nem tudok semmiféle fegyverszünetről. Minden esetre vendégeljétek meg és küldjétek vissza őket, egyelőre nem tudunk mást csinálni.” így is lett. Másnap este visszaérkezik a hadseregparancsnok, Miklós Béla. Beszámol arról, hogy járt a birtokain — és Budapesten, a kormányzónál. Arról azonban szót sem ejt, hogy a kormányzótól parancsokat is kapott. Csupán arról tájékoztat, hogy Horthy kilátásba helyezte Husztra jövetelét (itt székelt a hadseregparancsnokság), és utasított, hogy a Túrán útjának biztosításáról kellően gondoskodjak. Miután Miklós Béla igen fáradtan érkezett meg Budapestről, megkért, hogy ne a parancsnoki irodában, hanem a lakásán tájékoztassam a távollétében történtekről. Ekkor mutat be nekem valakit azzal, hogy az illetőt, a németek elől rejtve, tétessem át vonalainkon. (Csak napok múlva, már odaát, Liszkóban, a 4. Ukrán Front főparancsnokságán ismertem meg ebben az egyéniben Nemes József őrnagyot, aki a kormányzó írásos meghatalmazását vitte Moszkvába a magyar fegyverszüneti bizottság részére, hogy ott az ideiglenes fegyverszünetet hivatalosan aláírhassák.) Következő nap egy távirat jön Vörös Jánostól, a honvéd vezérkar főnökétől. Végre valami! A táviratban az áll, hogy Vörös János ekkor és ekkor eligazítást fog tartani Miklós Béla, az 1. magyar hadsereg, Veress Lajos, a 2. magyar hadsereg parancsnokai, valamint ezek vezérkari főnökei részére Szatmárnémetiben. 342
