Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VII.

Töredelmesen bevallom, hogy az éhség kergetett haza. Orrom járataiban kergetőztek azok az illatok, amelyeket a fantáziadús képzelet és a múlt közös munkája hozott létre ... Ne értsenek félre, amikor a „múlt közös munkájáról” beszélek. Itt a munka: élvezettel rágcsálás és nyelés és semmi más, de mindenképp utánozhatatlan életérzés; olyasvalami, aminek az átélésében éppen csak egyetlen dolog segíthet: az éhezés ... Amikor elérkeztem a töltött káposzta illatának felidézéséhez, már utam egyenesen a Rotschild iroda tarha-központjához vitt, ahol kis idő után megkaptam a vasúti jegyeket Budapestig. A két nehéz bőrkoffer és egy összecsukható rajzasztal társaságában érkeztem vissza az Örömvölgy utcában, tele „új hitekkel” és az „újrakezdés” reménységével. Az újrakezdések nálam mindig valami belső elégedetlenségnek a vetületéből származtak és származnak ma is, amikor igazán az „újrakezdések” már jelképesnek sem nevezhetők, de akkor húsz évemnek minden izgatottsága, feszültsége, vibrációi és valóságos lehetőségei adottak voltak, tehát belefért a jövő, mint ahogy több mint öt éve tartó betegségem nem nagyon kínálja a jövő portékáit, sőt egyre inkább elértékteleníti még a múltamat is, és szinte sötétszürkére festi napjaimat, s hogy úgy mondjam: nincs is más kapaszkodóm, mint élni, vagyis visszaélni a „szép színes napok” fényeivel: egy-egy kép a múltból, egy-egy széria montázs, vagy rajz-széria ugyancsak a múltból — tehát minden a múltból, mint akinek jelene kórházi „zárójelentésekre” szorítkozik ... Bevallom, amikor elked- tem ennek az „Életrajzi törmeléknek” az írását, tulajdonképpen valami olyan címet akartam adni az egésznek, hogy: Kórházak, klinikák, szanatóriumok, zárójelentések ... Nem csupán az utolsó öt évemnek kínzó tartalmára gondoltam, de a kora gyermekkorom óta eltelt évtizedek kórházi élményeire és a korai tuberkulózis okozta lelki megrázkódtatásaira és a rengeteg fizikai sérelemre. Komolyan csodálkozom azon, hogy képeim nem koromfeketék, és olykor átcsillan valami a derűből és humorból... „Újrakezdés reménysége”?! 1934 koraősze Pesten számomra kétségtelenül sok új mozzanatot jelentett... Megkerestem a régi barátokat, és naponta gyalogoltam végig oda és vissza a Nagykör- útat, mert azok az irdatlan távolságok Párizsban — amelyeket szintén végiggyalogoltam — miniatürizálták a pesti távokat, és biztos lehettem benne, hogy az Oktogon körül találok gyalogló-társra, akivel a nagykörúti félívet végigjárhatom. Változatlanul elintézetlen maradt a festés kérdése, hiszen Párizs sem döntette el velem, hogy sorsom merre, milyen irányba vezet majd? Grafikusnak ügyetlen voltam, és annyi gátlással kellett megbirkóznom, hogy eleve képtelen voltam munkák felhajszolására ... Festőnek pedig? Istenem, senkit sem ismertem akkor, aki tanácsokat adott volna, vagy akinek a hatása alá kerültem volna. Vajdával csak az ősz végén találkoztam, de az a találkozó csupa kérdőjelet tartalmazott...

Első párizsi utam (amelyet még nyolc követett), nem is tudom, hogy mire volt jó. Talán erkölcsi erőpróba? De mihez? Egy olyan életforma vonzása, ami inkább volt a másokétól megirigyelt külsőségek utánzása, mint a magam lehetőségeinek kiaknázása? Ki tudja? Volt mindenesetre valami mámora, amire már utaltam, de mit profitáltam mint művész? Milyen kár, hogy Csíki, aki a leginkább ,érintett” volt, nem kergetett el a fontos látnivalókhoz, így hát úgy tértem haza, hogy amikor Vajda megkérdezte tőlem: — Mit látott Párizsban? —, bizony csak makogni tudtam, hiszen az egyetlen múzeum, amit láttam, az a nagyon jelentéktelen Luxemfaourg-kertbeli volt, és azon kívül bizony csak a különféle kávéházakat láttam, meg néhány közös barátot vagy ismerőst. Egyetlen modern kiállítást sem láttam, tehát semmit, amiért érdemes lehetett 1934334