Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VII.
ben kimenni Párizsba ... Talán arra mégis jó volt, hogy az utána következő párizsi útjaimat már „megszervezve” csináljam: Lehetőleg centiméterről centiméterre felparcellázva az adott időt... De addig sok mindennek kellett történnie, bennem és körülöttem. 1934 őszén ismerkedtem meg Vajdával, az ő hatásával is meg kellett birkóznom: az elfogadás és elutasítás küzdelmeivel, a belső rendcsinálás igényével és új lehetőségeim ígéretével színezve egy barátivá lett kapcsolatot. De az Örömvölgy utca még első párizsi utam előtt is tartalmazott furcsaságokat, amelyeket csak azért említek, mert hozzám tartoznak: Zelk Zoltán jött fel néhanapján hozzám, akinek volt bátorságom megmutatni írásaimat, amelyek kétségtelenül Kassák hatását mutatták, és egyszer Zelk berendelt a Simplon kávéházba, hogy néhány írónak megmutassa expresszionisztikus írásaimat. Ott volt Fenyő László, Gelléri Andor Endre, és igazi, hamisítatlan unalommal olvasták verseimet... Majd egy későbbi alkalommal Zelk megnézte egy pasztell-képemet, amit a ház udvarán álló akácfáról festettem, és azt mondta: — Bandiikám, te tulajdonképpen festő vagy, hagyd a fenébe az irodalmat... Nem voltam akkor én sem író, sem festő, csak egy önmagát kereső, szomorú fiatalember, aki valamiféle megváltásra várt, aki hol a képeit dobálta tűzbe, hol az írásait... Sajnálom-e, hogy nem maradt semmim azokból az időkből? Erre sem tudnék határozott igennel vagy nemmel válaszolni. Az ember amúgyis képtelen a múltjától szabadulni, hiszen viszi magával, mint az emlékeit, vagy mint az érzéseinek, gondolatainak emlékeit, vagy mint az emlékeinek az emlékeit ... Ami egy emberből marad — ha valami marad egyáltalán? —, nagyon kevés, de mindenképp a lényegesből valami, akár ígéretes, akár a megvalósult jelzések nyomai... 335
