Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - TANULMÁNY - Virrasztó Jolán: "Simogatom és ütöm a földet" - Eredet és kiválás Nagy László prózaversében (elemzés)
ORÁGNA FÍGA . . . Viszont amivel ő, a költő bűvöl, varázsol, amit — feltehetően és láthatóan is — nagy önfegyelemmel lepárol, kikristályosít: a szóban való hite áttételeződik az utolsó perspektívaváltás során, a prózavers hatodik részének nyitányában. Orágna fíga taxafa marina gamínafa — gildmgatongoznak a harangszót imitáló, semmilyen nyelven szóló szószerű szavaik. A jelentéstelenségnek van itt jelentése. Szó és hangzás, költészet és dallam, elvont szépségígéret és konkrét harangszó-emlék olvad össze a gyermek Mozart dallamát és a — talán elhullatott papíron egykor valóban megtalált — gyermekiképet felidéző emlókképben. A valaha volt kisfiú ugyan csak úgy bámulhatott a kottára, mint borjú az újkapura: „Bámulom én is a kisborjakkal. Olvassuk édes, tejgyöngyös szerzeményét, a legelsőt: o-rágna fíga taxafa ma-rína ga-mínafa." De hátha az volt az első lökés, üzenet, ösztönzés: el innen, „a barbárok füveiről”! A hatodik részben a „messzelátó” lencséjét egykor volt és mindenkori énjére irányítja a költői szubjektum. Utolsót szűkül tehát a vizsgálódás köre: az objektum egyszemélyi. A második részbe belerajzolit „valóságos”, személyes megszületés nyomvonalán továbbhaladva — a hatodik versegységibeli megidézés-futam a költői megszületés, a kiválás eredetpillanatait „fogja ki a szélből, a berregő sáskák közül”. Azokat a meghatározó élményeket kutatja föl, fűzi egybe, amelyek okai voltak kiválasztódásának, „a barbárok füveiről” elmozdulásának — az eleve elrendelő, az egyéniségét gyúrni kezdő élményeket. Persze, nem teljes súlyával pejoratív a „faadbároik” jelző a gyermekkori miliő festésében. Szelídebben szól. Inkább a tanultság, a műveltség meg nem adottságát jeleníti a „Mozart itt nem muzsikál” aláhúzással, mint a kegyetlenséget, embertelenséget, amelyből csak ámyéknyi lehet a szóban, talán épp a „vértanú arabs kanca” sorsával terhesen sötétebb egy árnyalattal a jelentése, mint a jelzett. Dehogy muzsikált ott Mozart! — Azt a slágert danoliták, hogy „Leszek a cselédje, lehozom a csillagot én”. Népdalokkal vegyest. Mint ahogy „válogatatlanul rejti tarisznyájába” László is a „szárnyaikat”, amelyek „fehérek, főkefék, angyaliak, démoniak”. SZÁRNYAK ZENÉJE A szárnyra emelő, ösztönző emlékek között mennyi a „rakató”, a megrendítő is! — De a céltalan parittyakővel összeütköző pacsirta halála is épít. A pacsirta meghal, hogy „a gyász meg a bánat is adjon szárnyat”. Mint ahogy „visznek”, elvisznek a „barbárok füveiről” a „Magdolnái fekete szárnyak” is, az első nagyhevű szomorúság. „S miért is kellett látnom a halott lányt?” — kutatja az emlékíró a célt. Azért, hogy gyermekként tán legmélyebben szántson végiig rajta a megrendülés, hogy érzelmi alapul örökre megmaradjon. Ez a bánatéimóny olyan intenzitású, hogy a versben szim bolikussá növekszik. Magdolna egybesűrat mindent, amit szeretni lehet és kell. „Repülünk, de a föld alatt, alvilágban, fékete méhű, erezetű párom, hazám”. Sajátos át- tűnés tanúi vagyunk. A holtak világa, a föld, már méhébe zárva a szeretettet — merész társítással, az érzelem körét megtágítva — a haza fogalmáiba tűnik át. És egyúttal emel. Költőt is, olvasót is. A vers csúcsa következik. Ha fel tudunk lépni rá . Fényes látomás és karikásostor dörgéséből kicsapott glória lebeg, villámlás és mennydörgés csap ki a „szerelmes harag”-ból: „Mennydörgésből alkotom glóriámat, míg megsiketednek füleim, s meghasadnak az erdő zöld fülei, megrepednek a madártojások, míg megreped előttem a Sághegy, s kilép Dániel, a költő, kinyitja könyvét, fehér az, akár a tél, s havából nekem adja a szárnyat: Lollija barna szemöldökét.” Varázslatos, hó-tiszta katarzis -fényesség ez. Nem antik gyökerű, mert megnyugvás nincs benne. Modem gyökerű: a bartóki zene megtisztító erejét dübörögtető. A magas hőfokon érezni tudó ember született meg — a költővé levés útja ezennel ki287
