Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - TANULMÁNY - Virrasztó Jolán: "Simogatom és ütöm a földet" - Eredet és kiválás Nagy László prózaversében (elemzés)
szabva. Hogy ez a pillanat milyen meghatározó érvényű, hogy ez a gazdagodás milyen mértékű, azt megmérheti ük egyetlen határozott névelő kiemelő súlyán is: Dániel, a költő könyve havasából „a” szárnyat nyújtja le. A szárnyak előbb többes számukkal ennél kevesebbnek tűntek: „Gyűjtöm a szárnyakat, s nem tudom, hogy szárnyakat gyűjtök.” Majd jelzőkkel kísérve bukkannak fel: „szárnya a pacsirtának", „a színek szárnya”, tehát ilyen vagy olyan módon röptetőek, részértéknek. Ez maga „a szárny”. Lolli barna szemöldöke. A jelkép elbűvölően pregnáns: a halhatatlanságnak megéne- kelt szimmetrikus ívecskék vizuálisan is a valódi röpítő szárnyak találó másai. — De honnan-merítettségükkel: a közelítő télből átnyújtottságufckal többféle idősík csodás egybemosását is jelentik. Csak az alkotás jelen idejéből visszavetített tudatból léphet ki Dániel, a költő. A kanikásostort sírva forgató egykori kisfiú tudatából nem. És mégis! E Nagy László-d verspillanatban a szubjektum és az objektum összeolvad, s egy kiterjedés nélküli lírai jelen időben magában foglal múltat, jelent és jövőt. Alkotót és alkotást egymásra vetítőén formálódik meg a kép: a megrepedő Sághegyből „kilép Dániel, a költő”, a megidézett, alakjában hordván Lászlót, a költőt, a megszületettet. A sűrű élmény pillanatában az idő legyőzetik. És épp az idő által. „Only through time / Time is conquered” (Eliot). „A szárnyas idő” igen messzire röpítette a Ság aljáról indulót a tárgybeli alkotás létrejöttének valóságos idejéig. De mind a valóságos, mind a lírai időben szembefeszül az időtlen ének a múlékony idővel: „...te is kifordulsz, kidöglesz, idő, / kipusztít a semmi — én érzem a semmit 1 és sajnállak, idő, mert benned élek, / édesen éneklek, hallod-e idő?” — zárja le „a zöld sátor elégiáját” a közelítő teléből visszatekintő költő. Mert időtlen az ének, és időtlen a harangok szava. Nincs kezdete, vége. Csak a „hű útrakelő” fülének kondulnak utolsót a harangok: „ma-rína ga-mínafa..." Indulás és érkezés találkozik a prózavers utolsó, kettős búcsútételében: a szülőföldtől megválást megrajzoló — és a verset „elejtő” „ezüstfiú” búcsúintését közvetítő rövid hetedik részben. Az idő egybefolyik, csupán fénnyel méretik a „kovaszagú útra”, „az iskolák boltívein is túlra, országúinál is hosszabb” útra induló ember előtt vagy után. „A múlt idő aranyága” áthajtok a jelenné vált jövőbe. A sugaras őszben a költő aranyfája hívogat az anyai útrabocsátás megidézett jelenetében — de eminnen nézve már nem aranyosan, hanem ezüstösen csillog, „mint bozontja az ezüstnyárfának”, alkotót és alkotást együtt jelenítve meg. A tisztán indulás és a tiszta magasra érkezés, a fényes dallal zengés sorsmotívuma egyetlen telten csengő akkordban szólal meg az egyszerű-természetes anyai hajmosás rituális értékű mozzanatában: „Megmossa anyám hajamat — utoljára mossa — nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának.” A hasonlat felidézi az ezüstnyárfa sudarának képzetét is, és ez a maga egyenesével azt az emberi tartást, erkölcsi hajlíthatatlanságot, büszke szigorúságot is jelképezi, amely mindvégig jellemzi Nagy László költészetét. Hiszen az iszkázi harangok szavával támogatott anyai biztatásra elinduló „csodafiú” a karikésostor helyett „Ady Endre ostorát” forgatja permanensen. Országért, az eljövendő századokért. „Elhullt bolondok nyomán” bicegő alakja „a hivő tébolyultak” sorába beleveszve „égi nefe- lejcs-tüzek” között jár már. Nekem az a legszebb a hagyatékából, hogy ne adjuk alább a reménynél: lesz idő ami sose felejt mert kéz is lesz hogy írjon röhejt száll csuklómra csillagok örve és kínt az országos panaszkönyvbe — kiszakad a fohász az árva hogy egy bolond százat csinálna a száz pedig milliomot. 28S