Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - TANULMÁNY - Virrasztó Jolán: "Simogatom és ütöm a földet" - Eredet és kiválás Nagy László prózaversében (elemzés)
SZÜKÜLÖ KÖRÖKBEN EMBERI VILÁG Szoros logikai elrendezettséget, egymásra épülést, egymásból következést mutatnak a költemény világosan elkülönülő további részei is — a hetedik rövid zárórész bizonyos értelemben vett kivételével. Az ugyanis ünnepélyes, telten zengő búcsúakkordként szólal meg csupán, külön éliményréteget, a megelőző részekéhez hasonló szélesen kibontott képiséget nem tornyoz a mű tetejére, mégis koronázza. A harmadik résztől a versépítés iránya mintha mélységében magasodna, mintha az ábrázolat körét mind szűkebbre vonva szélesedne a konkrét, megélt emlékadalékok bizonyító erejű látvány-látomás galériájával, filozofikus elrendezésével. A szülőföldet faluhatámyi, majd — történelmi nehezékeivel — hazányi méretben vizsgáló harmadik részbeli költői eszmélkedés egyre mélyebbre száll, és a negyedik részben e föld emberi világát: tisztelendő hagyományokkal, másrészt megrögzött, korántsem mindig szent szokásokkal kötött életvitelét vázolja fel, ítéli meg, helyenként enyhén ironikus hangvételben, amit a lakodalmi bőgő báva-egyhangú brummogása ;s éreztet. A mű részeinek organikus átnövése, köreinek egymásbaJhelyezkedése figyelhető meg abban is, hogy a harmadik rész mitikussá növelt termésgazdagság, aszállyal sújtottság-képsorait a negyedik részben emberi viszonylatokra érvényesen: szaporodás-meddőség, ösztönösség-számítás relációiban látjuk viszont. Az ösztöntermészet erőteljes képei kerekednek fölül, minden élet legyőzhetetlen továbbnamződésének misztériumát beteljesítően: .......nagy a zöld ketyegés a világb an", „húr feszül tetőtől talpig a fában, húr a madárban, húr a tojásban.’’ Az emberi élet ugyancsak erős ösztönökön nyugvó továbbvitelének szenvedéllyel megemelt szólamául pedig a személyes szerelmi emlék szólal meg a maga ősi dinamikájú tiszta erotikájával: „Vasárnapi harangszóban árvalányhajas hegyen párommal forradok egybe, s lehengeredve a völgybe: jajgatunk, reszketünk, nyüszítünk nyilvánosan.” Ez azonban csak a társadaLmon-ikívüliség fokán jelentkező emberi kapcsolódás, alig több, mint a létfenntartási ösztön megmutatása. A „hadasítás”, a családdá szerveződés szándéka nem kap jelzést benne. Ezért, hogy közvetlenül ráfelelve „meddőén brummog a bőgő”. Ezen a ponton lelassul, sőt a búcsűfoelii groteszk szólammal, a negyedik rész záradékával szinte elcsetlik a vers. Innen.az a sodrás mozdítja ki, lendíti át a művet az ötödik részibe, amely a szülőket egykori hétköznapjaikban sarkallta a hőben, fagyban robotolás muszáj-igyekezetében. A prózaritmus felgyorsulását a mondathangsúly is kiemeli, gyakran a mondat élére ugrasztott állítmányoktól érzékletes. „Az ördög pokoli cifrázatát” fejti fel a fiú az emlékezés köreibe egyre lejjebb szállva. A föld még tenyérnyibb része lesz az újraszemlélés tárgyává: az a föld, „hol a szülőket felszer számozta a sors egyetlen halálos iramra”. A család körére, életterére szűkül az emlékanyag: negyedszer váltódik a perspektíva. A mű legmélyebb érzelmiséggel átitatott része ez, tele az embertelen nehéz paraszti munkáiban töltött, a szívhez közeli életek iránti szánó és elnéző, de a vállalást eldsmerő-csodáló szeretettel. Annyira elsöprő az iram, a szülői törekedés olyan valósággal hat az emlékben fölmerülve is, hogy semmiféle transzpozíció, filozofikus- ság nem fér össze vele. Kiírott gondolatok, reflexiók nem szivárognak ezek közé az emlékrétegek közé — vagy alig: a képalkotás imdulatísógával összefonódva. Gyors, feliburjánzó képsorok peregnék: a paraszti pokol és a paraszti mennyország — a költő kettősen személyes: egykori és emlékező jelenlétét is magába foglaló jeleneteit tükrözd a nyers valóság árny- és fényjelenségeiben. Már a bevezető mondat „felszerszámozta a sors” szintagmája utal a régi módon végzett paraszti munka „baromi’' nehézségére, hiszen lovakat, igavonó barmokat szerszámoztak fél régen a föld megművelésére, illetve — a tiborci panasz szerint — olykor az ember kényszerült erre a legnehezebb történelmi stációkban: „— nekünk / feleség- s porontyainkat kell befogni, / ha veszni éhen nem kívánkozunk.” E távoli párhuzamot talán csak az enyhén archaikus, sirámos, panaszos hangvétel meríti fel, 285
