Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái I. (történelmi kollázsregény)
— Igen, ilyen gondolatok jártak a fejemben Znamenkán, egy paraszházban. Emlékszem, csendes este volt, aznap nem indult már több vonat hazafelé. Akkor a nyíregyházi huszárok hazavagonírozása volt ugyanis a dolgom. De kövessük sorrendben az eseményeket. 1941. július 10-én értetlenül álltunk tehát a Tatárhágón, megdöbbenve Szombathelyi Ferenc tragikus szavain. Megindultunk. De ellenséget még egy jó ideig nem láttunk. A szovjet hadsereg visszavonult előlünk. Szakkifejezéssel élve: harc nélkül kihúzódott a galíciai zsákból, s mi lovakkal, kerékpárokkal utolérni se nagyon tudtuk. Visszavonulásuk útját felperzselt raktárak, kiégett tárházak, lerobbantott hidak, viaduktok jelezték. Tehát a szovjet saját területéről olyan általános katonai visszavonulási szabályok szerint távozott, mintha ellenséges területet ürítene ki, vagy mintha oda visszatérni soha sem akarna. Pedig nem erről volt szó. A szovjet hadvezetés már akkor tudta, amit mi még nem: a pillanatnyi feladat megoldásába mindig minden erőt be kell vetni, mindenfajta „reservatio mentalis” a kudarc biztos záloga csupán. Magyarul ez azt jelentette, hogy eleve megfosztottak bennünket attól a lehetőségtől, hogy gyorsan és zökkenőmentesen kiépíthessük utánpótlási vonalainkat, s hogy a helyszínen élelmezhessük a katonákat. 8. Sztálin elvtárs utasítást adott arra nézve, hogy a Vörös Hadsereg csapatainak kényszerű visszavonulása esetén nem szabad otthagyni az ellenségnek egyetlen mozdonyt, egyetlen vasúti kocsit, egyetlen kilogramm gabonát, egyetlen liter benzint sem. Sztálin elvtárs felhívta a népet partizánosztagok szervezésére, arra, hogy az ellenség hátában folyó partizánháborút egyesítsék a Vörös Hadsereg hadműveleteivel. Az utak, hidak lerobbantása nagyon megnehezítette előrehaladásunkat, különösen a Kárpátokban, Tatarow-tól Gyelatinig. Nekünk már csak az oszló lótetemek édeskés szaga, a még parázsló, felégetett malmok, raktárak, s a lakosság által széthordott cukor fehér szőnyegcsíkjainak látványa maradt. Haladtunk előre, ahogy lehetett, anélkül, hogy akár egyetlen orosz katonát is láttunk volna. Ez eddig csak furcsa volt. A hadviselésnek erről a módjáról nem hallottunk a hadiakadémián. De aztán bekövetkeztek a számomra megdöbbentő események is. Az első: egy hadbiztos Kolomeában az éj leple alatt feltört egy szeszkereskedést, s reggelre az egész dandártörzset ellátta itókával. Még büszke is volt az akcióra. Ügy érvelt, hogy a Szovjetunióban minden üzlet állami, tehát az állam tulajdona a szesz is, azaz jogos hadizsákmány. Második megdöbbenésem: a később nyilas törvényszékeken betöltött szerepe miatt hírhedtté vált Dominies hadbíró-százados azon panaszkodott, hogy nincs egyetlen ügye sem, pedig egy-két „kémet” már fel kellett volna akasztania ahhoz, hogy ő is kaphasson háborús kitüntetést hadjárati érdemeiért. Pár nap múlva segített magán: elfogott egy szerencsétlen kislányt, aki az útmenti árokban lepulva leste az arra vonuló huszárokat, s aki aztán „bevallotta”, hogy őt rádióval felszerelve kémkedési célokból hagyták vissza. A rádiót ugyan nem találták meg, de azért a lányt a falu közepén felkötötték. Hadd érezzék Budapesten, hogy micsoda veszedelmek között harcolnak a nyíregyházi huszárok ! Az én feladatom egyre nehezebb lett. Anyagi vezérkari tiszt voltam, nekem kellett gondoskodnom az ebek harmincadj ára szánt lovasdandár ellátásáról 13
