Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái I. (történelmi kollázsregény)

is, (magyarul zabról) a tőlünk egyre nagyobb, végül már másfélezer kilométer távolságra elmaradó anyaországból. A rombolások miatt sem vasúti, sem közúti összeköttetésünk jó ideig egyáltalán nem volt, később is csak száz kilométerekre lemaradva az első vonaltól. Földutakon haladtunk, ezek száraz időben olyanok voltak, mint a beton, de a legkisebb esőnél teljesen járhatatlanokká váltak, megállították az előrenyomulást.

A dandárnak egyre kevesebb lova volt: a békeparádékon felnevelt, elkényeztetett keretlovak úgy dőltek ki, mint ősszel a legyek. Száz kilométerenként isten irgalmára hátrahagyott lókórházak jelezték utunkat. Hogy még egyáltalán mozogni tudtunk, azt csak a mozgósítással behívott parasztlovaknak köszönhettük. Nem volt jobb a helyzet a kerékpáros zászlóaljaknál sem: ezeknek a gumijai mentek tönkre, utánpótlás lehetősége nélkül. Az anyaországtól földrajzilag, közlekedésileg elvágva csak meneteltünk, meneteltünk, csak pusztultunk, vesztünk, egyre sorvadtunk. A németek elhanyagoltak bennünket — egyelőre.

Augusztus közepén aztán végre igazi, csodás hőstetté felnagyítható lehetőség kínálkozott.

Az történt ugyanis, hogy a Bug torkolatánál fekvő Nyikolajev városánál átmenetileg elakadtak a románok. A nyikolajevi szovjet utóvédek erősen tartották magukat. Parancsot kaptunk, hogy forduljunk délnek, és siessünk északi irányokból a Nyikolajev előtt álló erők segítségére. A még legmozgathatóbb egységünk, a 14. kerékpáros zászlóalj kapott parancsot a beavatkozásra. Krisz- toforovka főterén döbbenetesen gyorsan szaporodtak első hősi halottjaink sírjai, miközben Vattay egy közeli magaslaton élvezte, hogy ő most hadvezér. Aztán Nyikolajevet a szovjetek feladták, de oda már nem mi vonultunk be. Nekünk sietnünk kellett tovább, kelet felé. Ügy hírlett akkoriban, hogy a németek azért nem engedtek a városba bennünket, mert a hadizsákmány — csodálatos véletlenek folytán — mindig és mindenütt a németeké volt.

Krivoj Rog-on át aztán, szeptember 11-re kijutottunk a Dnyeperhez, ahol egészen laza, jelképesnek sem nevezhető védelmi — valójában inkább megfigyelői — vonalat foglaltunk. Vagy száz méterenként egy-egy ember beásva figyelte, hogy ott vannak-e még az oroszok a túlparton, s ha igen; mit csinálnak? Arra vártunk, hogy kiürítsék a balpartot, érződnie kellett ugyanis a tőlünk északabbra folyó német főoffenzíva hatásának.

Kimentem néhányszor a Dnyeperhez. Egyszer megtévesztő folyamátkelési előkészületeket is rendeztünk: pár ember tutajokat szerelt össze a parton, aztán gyorsan fedezékbe rohantak. Az odazúduló tüzérségi tűz bizonyította, hogy a túlsó parton még ott vannak a szovjet csapatok.

A dandárparancsnokság ezekben a napokban már nap mint nap menesztette a hivatalos, de Vattay személyi kapcsolatai révén főleg a nemhivatalos segélykiáltásokat hátra és a kormányzóhoz: a huszárok megtették a magukét, nem bírják tovább, hívják vissza, váltsák le őket. Végül ez is bekövetkezett. A lovasdandárt (vagy csak két huszárezredet? Már nem emlékszem pontosan) vasúti szállítással hazahozták. Znamenka vasútállomáson történt a berakodás, s az út Kijeven át vezetett haza. Ebben az időszakban az volt a feladatom, hogy a vasútállomáshoz beérkező huszáregységek berakását irányítsam a znamenkai pályaudvarparancsnoksággal együttműködve. Ez a Znamenka érdekes vasúti csomópont volt: Nyikolajevből és Odesszából torkollott dél felől két vonal a Kijev-Dnyepropetrovszk kettős vágányú vasúti fővonalba. A torkollások deltaformában történtek, s a delta mindkét végén egy-egy pályaudvar volt, (néme14