Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: "Nékem van-é már utam?" (Széchenyi István eszmerendszere II.)
a benső nyugalom kívánatos: házasodni akarok. Nem megy; napkeleti utazásra szánom el magam. Eddig a szertelenségek időszaka. Végre utazom, s kerek egy év múlva jövök haza. A világot ismét rózsaszínben látom, és újra szerencsét próbálok. Ö azonban visszautasít — és a néhány hónap, amit jóformán álmatlanul töltök, fél évszázaddal tesz öregebbé és tapasztaltabbá: ábrándokban többé nem ringatózom, s életelveket alkotok magamnak. Ezeket valami belső hang hozza létre — és csalhatatlanok.” Ha nem tudnánk, hogy a hazai és a külföldi szellemi elittel állandóan érintkező Ferenc gróf a legkiválóbb nevelést biztosítja neki, csakúgy mint a többi gyerekének, akikor még el is hihetnénk, amit az eszmélkedő ifjú a neveltetéséről ír itt, és a családban uralkodó ridegségről másutt. Mert Kazinczy Ferenc éppen az ő születése előtt vendégeskedett a család bécsi otthonában, s elragadtatással ír arról, hogy a Széchényieknél milyen közvetlen, meleg a hangulat. A gyermekek szüleiket nem nagyságozzák, mint más mágnásoknál szokás, hanem apának és anyának szólítják, s velük nem nevelőik útján, hanem közvetlenül érintkeznek. S hogy a családfő mennyire bele tudja magát érezni gyermekei lelkivilágában, arra vegyük csak a következő esetet. 1807 nyarán Czenken hirtelen árván marad két jobbágygyerek. Szüleiket mezei munka közben villámcsapás érte. A birtokon tartózkodó Istvánt mélyen megrendíti a tragédia, meglátogatja az árvákat, majd fogadalmat tesz, hogy ő fog gondoskodni róluk. S ilyen értelemben ír apjának. Ferenc gróf válasza: „Pista levelére azt felelem, hogy két árva gyermekének nevelését magamra veszem, máskor mindazonáltal illetén fogásokat magára ne vegyen” — amíg nem a maga gazdája. S a levélből kiderül még, hogy az apa nemcsak meghatódott fia emberséges indulatain, hanem büszke is rá. A közügyekben, a család meg a birtok dolgaiban eljáró apa különben is gyakran érintkezik levélben gyermekeivel, s nincs alkalom, mikor a legkisebb gyereket, a Pista fiút ne figyelmeztetné, hogy ne akaratoskodjon, legyen jó és engedelmes, ha azt akarja, hogy szeressék. S Pista, mint minden kifinomult idegzetű gyerek, persze hogy nagyon áhítja a szeretetet, csakhogy — nagyon makacs is. Egyszer például háziorvosa eltanácsolja a dinnyétől. S hiába biztatja az anyja az ebédnél, hogy vegyen a többi gyümölcsből, ő inkább föláll az asztaltól!... Az ilyen oktalan makacsságokat aztán rendszerint megbánja és dadogó sápadtsággal kér bocsánatot — ha erre nem kapacitálják. Ha igen, akkor a legritkább esetben. És konok őszintétlenséggel. Éppen ezért utóbb nem is nagyon ösztönzik a megbánásra; ilyenkor viszont előfordul, hogy több napos duzzogás után egyszercsak vadul betör a vidáman csevegő társasághoz, s azt kiabálja, hogy persze, mert ővele már nem is törődnek, a bocsánatkérésére sincs szüksége a családnak, mert őt nem is szereti senki, de ne is szeresse, mert úgyis nemsokára meg fog halni! — Am ha ilyenkor az anyja ölbeveszi, akkor szaggatott zokogásban tör ki, s lassan megbékél. Megbékél, megnyugszik, de előfordul, hogy másnap reggel hideg-forrólázban ébred. Anyja majd évtizedekkel később beszéli, hogy nagyon aggasztotta őket Pistának ez a túlzó természete, és az, hogy a kisnövésű, vézna fiú gyakran esett ágynak, s többnyire nem a szokásos gyerekbetegségekkel, hanem ideglázzal, fejfájással, maláriával, csúzzal, gyomorpanaszokkal. S nyilván ezek is okolják, hogy apja tíz éves korában sem adja nyilvános iskolába, hanem olyan kiváló tudósakat nyer meg házitanítóul, mint Madách 156
