Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)

előzővel. Mindenütt hangoztattam, hogy ez olyan konkrétum, amit már nem lehet félválllról kezelni. Most sem találtam nagyobb megértésre.

Szombathelyi úgy rendelkezett, hogy a németet figyeltessem meg. Hagyjam, találkozzék Kérivel. Ha Kéri nem tesz jelentést a találkozásról és a tárgyalásról, le fogja tartóztatni. A lényeggel tehát nem foglalkozott. Jelentettem, hogy Kéri Kálmán megbízható, magyar érzelmű, nem németbarát és nem szélsőjobboldali gondolkodású tiszt, nem tartom helyénvalónak, hogy őt előkészületlenül ilyen helyzet elé állítsuk. Nem az a fontos, hogy Kéri jelent-e vagy sem, hanem az, hogy a találkozóra felkészülten menjen, és úgy beszéljen, ahogyan számunkra fontos. Szombathelyi egyetértett, és megbízott, hogy tájékoztassam Kérit. Közöltem vele Lipcsey levelét. Megbeszéltük, hogy kitér az egyenes válasz elől — ilyen kérdésre nem tudhat azonnal válaszolni, a felelősséget nem vállalhatná a megnevezett személyekért stb. Ellenben igyekezni fog minél több adatot szerezni beszélgetés közben a megszállásra vonatkozólag. Keresztes—Fischert is értesítettem, aki egész detektívhadat mozgósított a német megfigyelésére. Amint a határt átlépte, minden lépését figyelte a politikai rendőrség.

Mert a német tényleg megérkezett, tényleg a Hungária Szállóban szállt meg, kérette Kéri Kálmánt. Kéri a beszélgetést jelentette: a feltett kérdések elől, megbeszélésünk szerint, kitért, semmiféle nevet nem említett, a német nem tagadta, hogy a megszállás be fog következni.

Mégsem történt részünkről semmi. Nemhogy valamiféle ellenállásra készültek volna, de még továbbra sem voltak hajlandók elhinni a veszélyt. Amikor csak alkalmam volt magasállásúakkal beszélni, minden alkalommal hangoztattam, hogy a német megszállás küszöbön van. (...) A német megszállás más forrásokból is erősbödő hírére sem történt semmi intézkedés, még annyi sem, hogy a honvédség közismert németbarát vezetőségében némi változtatást eszközöltek volna. Sőt: Vörös János altábornagy, aki ekkor a honvédelmi minisztérium anyagi főcsoportfőnöke volt, emlékiratot intézett a vezérkar főnökéhez — magam is olvastam, Szombathelyi megmutatta —, ebben azt fejtegette — 1944. január végén —, hogy semmi kétség nem lehet: a németek a háborút megnyerik, az átmeneti nehézségeket le fogják küzdeni, az új fegyverek bevezetése rövid idő kérdése. (...) Csatay honvédelmi miniszter egyenesen kinevetett: „Ugyan, ugyan, dehogy fognak megszállni, van a németeknek elég más gondjuk, minden emberükre szükség van a fronton.”

Én azok közé tartoztam, akik nem hittek a német megszállásban. Inkább úgy véltem, hogy ezek csak fenyegető hadmozdulatok — folytatja Kéri Kálmán 1978- ban —, s csupán azt akarják elérni, hogy a kormányzó menessze Kállayt a miniszterelnöki székből, s nevezzen ki a németek szája íze szerint való kormányt. Ezt a felfogásomat jelentettem is Csatay miniszternek. A példából nyilvánvaló, hogy magánál a miniszternél is két ellenkező vélemény találkozott, két vezérkari ezredes tett felfogásbeli különbségekkel jelentéseket. A miniszter, talán függetlenül az én véleményemtől, azt vallotta, amit én. Röviden: ha akar103