Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)
nának, sem tudnának megszállni bennünket, mert súlyosabb gondjaik vannak a frontokon. De Kádár egyre gyakoribb jelentései végül is arra késztették Csatayt, hogy (jelenlétemben) felhívja a vezérkar főnökét, és magyarázatot kérjen tőle. Szombathelyi azt válaszolta, hogy szó sincs ilyesmiről, de mindennemű félreértés elkerülése végett ő megbízza a helyettesét, hogy beszéljen a német katonai attaséval, Greiffenberggel. De őt nem találták, nem volt Budapesten, a német légügyi attasé jelentkezett, bizonyos Fütterer. 5. — Ránki György történész: Bajnóczy, a vezérkari főnök helyettese március 13-án magához hívatta a német katonai attasé helyettesét, Fütterert. — Greiffenberg katonai attasé aznap utazott Németországba, s ekkor tájékoztatták őt Magyarország küszöbönálló megszállásáról ... Fütterer biztosította a vezérkar főnökének helyettesét, hogy szó sincs megszállásról, sőt, kikelt magából, hogy ez egyenesen inszinuáció, alaptalan gyanúsítás. Bajnóczy ezt ott tudomásul vette, de tőle a légügyi attasé átjött a honvédelmi miniszterhez. Ott voltam, amikor a következőket közölte Csatayval: hogyan lehetséges, hogy hazug rágalmakat szórnak a német katonai vezetésre? Milyen barátság ez? Szó sincs megszállásról! Arra a kérdésre, hogy akkor, tábornok úr, vajon mi célból gyülekeznek ezek a csapatok ott, Magyarország határán?, Fütterer azt felelte: csupán azért, mert így vannak a legközelebb a súlyos harcokat vívó dél-ukrajnai hadszíntérhez, továbbá az egész német birodalom területén ott a legjobb az élelmezési helyzet. Egyben közölte, most már a miniszter szemébe nézve, hogy hasonló értelemben tett jelentést Bajnóczy vezérezredesnek is, azzal a kéréssel, hogy nyomoztassa ki, honnan származnak ezek a híresztelések, s juttassa az ő tudomására ezek nevét. Egyben kérte megfenyítésüket is ... Nos, ebben a hangulatban került sor a kormányzó Klessheimbe hívására ... Fütterer távozása után a miniszter nyomban felhívta Szombathelyit. Az iránt érdeklődött, hogy mégis, mi lehet emögött? Nem kell-e tenni valamiféle lépéseket? Szombathelyi kategorikusan azt felelte, hogy semmit. Ha bármit tennénk, azzal a németeket provokálnánk, s inkább ürügyet adnánk nekik arra, hogy mégis megszálljanak bennünket. S hogy ő nem tart szükségesnek semmiféle katonai intézkedéseket. Így indultak el ők arra a tanácskozásra, amely Horthy vezetésével, Kállay, Keresztes—Fischer, Szombathelyi és Ghyczy részvételével a kormányzói palotában lefolyt. Amikor Csatay, a miniszterem visszaérkezett a koronatanácsról, azt mondja nekem: — Na, utazunk Berlinbe! — Berlinbe? — csodálkozom. — Hiszen az már szét van bombázva. — Ha nem is Berlinbe, de a Führerhez — feleli. — Készítsd el mindazt, amit kérünk onnan. Amit kértünk, de nem kaptunk meg, mert én azt ott elő akarom adni. — Miniszter úr — mondom —, én már hivatali elődjével, Nagybaczoni Nagy Vilmossal is jártam ott, Hitlernél, de hát ott egy miniszter se jutott szóhoz soha. Hitler beszélt, beszélt, ha valaki szólni próbált, akkor ő abba mindjárt belebeszélt. A végén azt kérdezte, hogy van-e még valami mondanivaló, s ha egy miniszter azt felelte, hogy igen, akkor Hitler azt javasolta, hogy akkor adjuk oda Kelteinek. De tegyük fel, miniszter úr, hogy átadjuk ezt a feljegyzést is ... Mit gondol, mi lesz annak a sorsa? 104
