Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - SZEMLE - Bodri Ferenc: Perjés Géza: Mohács
Perjés Géza: Mohács A „Mohács-vita” (amelynek ez a könyv új állomása lehet, és amelynek időszerűségét a minden év augusztus 20-én elkövetkező évforduló újra elhozza, ugyanígy a történettudományok korszerűsítésének permanens igénye is) Nemeskürty István „Ez történt Mohács után” c. izgalmas könyvével kezdődött (1966), az író új elemzése a közvéleményt és a történészek szakmai körét egyaránt felvillanyozta, bizonyítva többek között az irodalom eleven és elevenítő erejét. Hatalmas újraértékelő munka indult: élvek és ellenérvek, új értelmezések ék értékelések sorjáztak a különféle (és nemcsak szakmai) folyóiratokban, a tanulmányokat és könyveket, az eseményeket rendre követő és figyelmes olvasó hatalmas erjedésnek lehetett tanúja', és bizonnyal így lesz tovább: Perjés könyvével a vita feltehetően delelőjéhez érkezett. Az új könyv irodalomjegyzéke rendre sorolja a korábban megjelent kötetek és tanulmányok címét (velük a vita állomásait), Nemeskürty könyve után megjelent még két önálló kötet: Perjés lövidebb elemzése (Az országút szélére vetett ország, 1975) a Gyorsuló idő című eleven sorozatban látott napvilágot (a Kortársban előbb), és Szakály Ferenc A mohácsi csata című higgadtabb és hagyományosabb „rekonstrukciója” a Sorsdöntő történelmi napok c. sorozatban^ és 1526 augusztus 29. valóiban ezek közé a napok közé tartozik nemcsak a magyarság, de Európa történetében is. Hármójuk mellett a vita emlékezetesebb résztvevői Sinkovits István, Szűcs Jenő, Barta Gábor (akinek Az erdélyi fejedelemség születése című, a témához szorosan kapcsolódó új könyve itt fekszik az asztalomon), Beke Katalin, Klaniczay Tibor, Vekerdi László (és mások) voltak/ történészek és irodalomtörténészek, s a közös munkában nemcsak a Mohács körüli eseményeket, a történelmi és társadalmi mozgás hullámzásait értelmezték és ismertették olykor erősen eltérő módozatokban, de jeles bizonyítékait nyújtották annak is, hogy mepnyit érnek egy-egy (akár végzetes) történeltoi eseménynek és következményeinek megítélésében korábban berögződött koncepciók és prekoncepciók, egy-egy előre gyártott, „átfogónak és végérvényesnek” hitt eleve elrendelés. Ugyanígy az előzmények, a hősök és szereplők magatartásának megítélésében is. A téma eléggé felületes és csak mintegy „másodkézből nyert” ismeretében nehezen lehetnénk ítélkezők, de Perjés Géza (aki nemcsak történész, de kitűnő hadászati szakértő és jó tollú író is) gondolkodásmódja már elöljáróban magával ragad: tiszta és logikus minden előítélettől mentes (ezekkel vitázó) az érvelése és a következtetései. Ugyanígy magával ragad a megközelítés sokféle iránya, az író tájékozottsága és megkapó őszintesége. Perjés elsőképp korszerű és valóságos értékein méri és mérlegeli a törökök, legkivált Szulejmán világpolitikai méretű helyzetfelismeréseit és terveit, a korábbi tanulmányokban sokszor említett és sokszor támadott, de -feltehetően mégis csak létező „szulejmáni ajánlatot”, amely a törökök igencsak racionális európai politikájának legsarkalatosabb eszméje lehetett. A törökök politikájának racionalizmusát jónéhány korábbi magyar történész kétségbe vonta, de Perjés ilyesfajta politikának és „ajánlatnak” létét nemcsak logikailag feltételezi, hanem az egykorú forrásokban nyomait is felfedezi. És mindenképpen meggyőzően hangzik, hogy a korábban érthetetlennek tartott, és egymásnak sokszor ellentmondó egyidejű források és jelentések mennyire egybevágó láncolatot alkotnak, ha valóságosnak tekintjük ezt a racionalitást és politikai koncepciót, amelynek valószerűtlenségét talán csak a magunk nacionalizmusa feltételezi. Perjés értékelésének és fejtegetéseinek másik vitatott pontja hadászattörténeti: a -török hadsereg „hatósugarának” felismerése és elmélete (tudhatták ezt a török nagy- vezírek is.) Minthogy Buda és Magyarország ezen a „hatósugáron” kívül esett, egy- egy hadjárat vagy várostrom a remélhető politikai és gazdasági, akár hadászati sikernél jóval -több energiát, anyagi- vagy emberáldozatot követelt. Magyarország -bekebelezése és megszállva tartása (akár Bécs elfoglalása) korántsem „érte meg” a racionális török politika számára a kényszerből, mégpedig az európai nagypolitika, a 91
