Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - SZEMLE - Bodri Ferenc: Perjés Géza: Mohács

törökökben is eleven Habsburg-ellenesség kényszeréből utóbb mégis csak vállalt erőfeszítéseket. Ebből a nézőpontból ugyan akár történeti anekdotának tűnik fel Ju- risics világméretű kőszegi győzelme, de „Mohácsnál valóban több veszett”, aligha csak a nemzeti illúziók.

A „hatósugár” tételét és felismerését (mármint az egykorit) bizonyítani látszik az is, hogy a törökök „keleti politikája” és hadjáratai jóval „gazdaságosabbak voltak”, de Konstantinápoly (vele az európai „hídfő”) tartós biztosításához a balkáni „tér” (a maga elfoglalt vagy csupán adófizető államaival) kezdetben elegendőnek bizonyult. Nándorfehérvár volt az utolsó „bástya”, amely a balkáni térség biztos uralmának kulcsa volt. (Minden a Dunától és a Szávától északabbra fekvő terület megszerzése és főként megtartása csak hiábavaló áldozatokat követelt, ez a felismerés a „szulejmáni ajánlatok” indítéka.

A törők Magyarországgal tehát sohasem háborúra, inkább békére törekedett volna (Szulejmán 1526-ban elhagyta Budát, az általa támogatott János királynak visszaadta a koronát, Jánosnak adót sem kellett fizetnie stb.), a mohácsi totális győzelem Szulejmán számára valójában politikai kudarc, hiszen. II. Lajos váratlan halála utat nyitott a Habsburg trónigény, a zsoldostermészetű Ferdinand előtt.

így a török politika Buda ismételt elfoglalására (és ismételt átadására), a későbbi állandó megszállásra és állandó csatározásokra valójában akaratán kívül, az európai nagypolitika változó indítékaiból eredően, a túlontúl jól sikerült „korlátozott háború” (és nem a tervbe sem vett ^megsemmisítő háború”) miatt kényszerült. És hogy ez mennyire valószerű, ezt nemcsak a korábban „érthetetlen események” bizonyítják, de Erdély későbbi viszonylagos függetlensége is, az itt székelő mindenkori magyar fejedelem (a talán egységesíthető ország virtuális királya is) többé-kevésbé biztosított „háborítatlansága”, a törökök későbbi jóakaraté gesztusai.

A recenzens módfelett hajlik arra., hogy remekül felépített „modellje” és logikai rendje Okán (amelyben minden esemény és forrás, főként a Perjés által kitűnően ismert hadászati elméletek és események ezt a politikai koncepciót látszanak igazolni) Perjés történetfelfogását és -értékelését lássa megbízhatónak. Itt-ott mégis fel-felmerülő kételyeinket nemcsak a korábbi berögződések táplálják, de talán az is, hogy „a modell így valóban tökéletes”, hogy forrásaiból a szerző több ízben csak azokat az adatokat véli hihetőnek és elfogadhatónak, amelyek igazolják ezt a módfelett logikus elképzelést. Perjés forráskritikája talán túlzottan egyoldalú, de ebben a kérdésben bizonnyal a szaktudomány ítélkezik majd.

Számunkra ez is csak kétely inkább, és korántsem értékelés: a recenzens a könyv nyomában feltételezett, ismételt vitában éppen tiszta és logikus, előítéletmentes okfejtéseit csodálva „Perjés táborában állónak” érzi magát. Korszerű gondolkodásmódjában és módszeredben igaza van, .bárcsak ugyanígy lenne értékelésében és ítéleteiben. De e sorok írója a témában ismereteinek zömét éppen tőle és vitapartnereitől szerezte, így inkább szimpátiája, és aligha „szakmai hitele” az övé, ilyenre számot se tart.

Különben kiemelnénk, hogy az új könyvet olvasva még a korábbiaknál is meggyőzőbbnek és bizonyítottabbnak látjuk azokat a tényeket, amelyek a Mohács körüli magyar uralkodó osztály (ugyanígy a török államvezetés) egészének és jellesebb tagjainak „hitelét” helyreállítják a közvélemény (és talán a szakmai véleményezés) előtt:

11. Lajos, Tömöri Pál, Szapolyai János, Werbőczi és a többiek Perjés előttünk is meggyőző, előítéletmentes érvelései alapján a korban legjobb politikai, hadászati és emberi felkészültségük, hazaszeretetük és tisztességük törvényei szerint döntöttek és cselekedtek a sorsszerű történelmi időszakban. Legtöbbször kényszerhelyzetben a szövetségek és ellenségeskedés, a háború és béke nagy kérdései körül. Döntéseiket az eleve reménytelennek látott földrajzi és történelmi helyzet, az európai „nagypolitika”, az el-elmaradozó anyagi segítségek és ígérgetések reménye vagy reménytelensége határozta meg. És korántsem kisszerűségük, netalán érdekeik. János királyét utóbb a féktelen Ferdinand félelmetesen ostoba követelései, V. Károly forgandó szerencséjétől, engedélyeitől és tiltásaitól függő tettei. Mindaz tehát, ami utóbb sors- és szük92