Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - TANULMÁNY - Sándor Iván: Az üdvtan és a pályakezdő drámák, Németh László első drámái
tanulmány SÁNDOR IVÁN Az üdvtan és a pályakezdő drámák* NÉMETH LÁSZLÓ ELSŐ DRÁMÁI DRÁMAALAKTAN Németh László, a harmincas évek kezdetén ismeri fel, milyen nagy szerepe lehet a színháznak. Ügy látja, hogy az epika elszakadt olvasóitól, ezért a regény nem teremthet szerves kapcsolatot az író és a tömegek között. Űj műfajt keres, amely egyszerre huszadik századi, tömegekhez szóló, és nagy költészet. Ügy tartja, nem is író, aki nem törekszik ilyen műfajra. Ezekben az években a dráma iránti érdeklődés egyszerre indul az író és a tömegigény felől. Ha találkozhatnak, várakozás és szolgálat szervesen kristályosíthatja ki a művet. Németh harminckettes Arisztophanész-tanulmá- nyátoan írja le először: „Ez az új műfaj csak a színpad deszkáiból nőhet ki. Miért? Mert a színpad az egyetlen hely, ahol a legmagasabb szellem is! szófoaelegyedhet a legalacsonyabbal.” A kortárs polgári színháztól viszolyog. Nemcsak témavilágától, filléres igazságaitól, műízeitől; a játék kicentizett dramaturgiai óraketyegésétől is. Ez mind konvencionális, alpári ízlést szolgál. Attól a színpadtól viszolyog, ahol a néző azt kapja, amit illúziói kívánnak: a polgári ebédlőt, ahol a népszerű színésznő maga kanalazza szét a levest, keni meg a vajiaskenyeret; ahol ha a színész azt csinálja, amit otthon a néző, az élethűség, ha egy kicsit túloz, az humor. Ugyanígy ingerli a jólismert parasztszoba is, ahol a falról nem hiányzik a virágos tányér, s a színész úgy beszél, mint a szilas- balhási lakodalom közönsége. A kor polgári színházának konvencióit kívánja félretolni. Az a terve, hogy megszünteti a színpadi cselekmény idejének szolgai együttjá- rását a néző zsebórájával, meglódítja a drámai időingát, úgy, hogy a „zsebóráját figyelő néző abszurdomot ne kiáltson”. Ez a törekvés nem csak a polgári színjáték tartalma, téma- és rekvizitumvilága ellen irányul. Mélyebb: a költészet szabad csapásait keresi. A tér és idő egységet megbontó új lehetőségeket. Le is írja: „Almint látjuk, Arisztophanésznél az ötlet gyermeki bátorságában nem tiszteli a teret, kigúnyolja az időt, s fejtetőre állitjá a valóságot”. Azt a színihatást kutatja, amelyben a színpadi tér inkább jelez, mint ábrázol, távoli eseményeket egymás közelében játszat, változások nélkül is újjáformálódik, „inkább szimbolikus hely, mint valóságos.” Egyáltalán: peregjen az idő képtelenül gyorsan, szakadjon el a nézői zsebóra járásától; a valóságos időt helyettesítse a meseidő, amely nem mérhető a homokórán le•Sándor Iván Németh László üdvtana című, a Gondolat Kiadónál megjelenő könyvének egy fejezete.
