Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - TANULMÁNY - Sándor Iván: Az üdvtan és a pályakezdő drámák, Németh László első drámái
folyt homok idejével csak a színpadon lefolyt cselekményével. „Mi a történetet szabjuk bele a színpad realisztikus terébe, idejébe; 6 (Arisztophanész), a történethez rögtönöz teret és a mese ritmusára járatja az időt.” A valószerűség, a színpadi idő nem önmagáért izgatja. Hatni akar, kirántani a nézőt megszokásaiból. Arisztophanészbe azért kapaszkodik, mert az ő művét olyan szeszélyesen kanyarodó ostornak látja, amely nemcsak sújt, de előre is hajt, mint az igazságkeresők álmai. Lehetett volna a színpada ilyen? Ha hatalmas tájékozódási kedvére, bölcselő erejére, a rosszat a jó erkölcsi győzelme érdekében ostorozó hajlamára gondolunk, — lehetett volna. Kritikai igénye, kapcsolatteremtő vágyakozása is erre mutat. Legfőképpen szenvedélye, amivel a polgári játék eszmevilágát, konvenciószínpadát elutasította. Milyen lett a dráma, amelyet a harmincas években teremtett? Anyaga a személyes sors néhány változata és a személyes eszmeküzdelem. Ez azt jelenti, hogy a színpadi történetben ideaharcának variációit reprezentálja. Többnyire — még ha történelmi mezt húz is alakjaira — úgy, ahogy a drámahős az „ismert ebédlőben”, a „néző zsebórájával együttjáró időben” végigmegy. Inkább a történetet „szabja bele” a színpadi térbe, a szuverén történéshez ritkábban rögtönöz színpadot. Ami azt is jelenti, hogy a személyes anyag általánossá emelése, mozgósító álommá koncentrálása ezzel a módszerrel legtöbbször külön-feladat marad. Hogy rendeződik el ez a személyesen rögződő drámai anyag, merre vannak a konfliktussá kristályosítható pontjai? Ember és eszme, összecsapásában; a jobbítani akaró hős és az értetlen környezet (a család, vagy a társadalom) küzdelmében. De a hős leginkább olyan elszigetelt, vagy annyira felette áll azoknak, akik körülveszik, hogy az összecsapás tere nem az emberek, csoportok, történelmi erők között van, hanem magában a hősben. Kettéosztott önmaga, jobbik és rosszabbik fele néz egymással szembe. Ebben a vívódásban a színhely egy erkölcsi mező, amelyen a bős mindenféle cselekedete magasabbrendű, és igazolható, mert etikai fogantatásé. Miért történt így? Mi ütközött egymásnak, mi szorította a megújító vágyat a meglévő drámai alaprajzok átvételére? Mitől kezdte színpadán Németh ugyanazt a formai konvenciórendszert alkalmazni, amitől annyira távol állt, és aminek átvétele később a gondolati anyagra, az összecsapásra, a drámaiságra is visszahatott. Arra készült, hogy a kort ostorozó, a nézőkkel új kapcsolatot teremtő filozofikus színpadát megteremtse. Drámái igényt, színvonalat hoztak. De felfogása erősebbnek bizonyult az újító kedvnél. Ennek a felfogásnak magjához akkor juthatunk el, ha szemügyre vesszük, mit jelentett számára a dráma., mint életvallomás. A Németh-regények és drámák jellegéhez hozzátartozik, hogy bennük élethelyzetei ütközései, vágyai, befejezetlen küzdelmei „játszódnak” tovább. A stilizálás: úi alak teremtése, néhány, a személyest némileg eltakaró motívum, és cselekményszál beiktatása. Az életkísérlet prózai-drámai lejátszásai: az üdvtan megvalósulási formái. Ami a személyből nem fejeződhet ki az esszében, az áthatja a regényt, a színműt, hogy aztán mindegyik ugyanoda utaljon vissza. A harmincas évek közepétől mindazt, amit élete eléje sodor, néhány évig elsősorban a drámákban „beszéli ki”. Ez a drámasorozat nem csak vallomás-színhely; műhely is, amit kiépít maga körül, a vállára húzza, mint a Tanút. Szerves folytatás. Ez is egyszemélyes vállalkozás, csakhogy folyóiratot szerkesztem, írni az ő készültségével, fegyelmével, akaraterejével lehetett egyedül is. A dráma mégsem játszható el színészek, rendező, színház nélkül. Németh meglehetősen könnyen teszi túl magát ezen a lehetetlenülésen. Számára a dráma ugyanúgy személyes tájékozódás, mint a Tanú volt. Ha nem kifelé, határokon túlra indul az utazás, most majd befelé vezet, a lélek irányába. Mindaz, ami belőle mégis a külvilágra tartozik, megismerhető lesz azzal, hogy kinyomtattatja. Ez a papírszínház! Az ideaküzdelem borítólapok közé sáncolása egy új műfajban. Amikor négy évfolyam után, írja, az egy személyre készült folyóirat, a Tanú fölöslegessé vált, „még furcsább tervvel leptem meg barátaimat. Most meg színházat akartam, olyat építeni, amelyben igazgató, rendező, író, szánész, súgó, díszlettervező és jegyszedő én vagyok. Iiyen színházat persze csak papibból lehet építeni, s épp ez volt a tervem. Egy-egy 969
