Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Garai Gábor: Szélcsönd és újra szél
kombinatorika”. Az arisztotelészi logikán alapuló gondolkodás grammatikai ’következetessége’ kelepce: nem tesz lehetővé valóságismeretet — mindig azokhoz az ’értékekhez’ érkezik vissza, amelyektől elindult. Elemzés helyett értékel, a van helyett a kell-re néz, megismerés helyett moralizál, önkényesen válogat a valóság számtalan jelensége között, egyeseket kiemel, másokat ignorál: a tényékhez nem visz közelebb. „Az élet csupa kín, nem szabad semmire se törekedni, — mondta Buddha, — de azért megkötötte reggel a saruját s ha feje felett netán kigyulladt volna a ház, biztosan kiment volna belőle” — írta Füst Milán. Székely János sem mechanikusan ’következetes’: ámbár meggyőződése szerint a költészet többé nem lehetséges s őmaga nem is ír már verseket, de továbbra is elolvassa az Igaz Szó hoz beküldött poémákat, s közreműködik megjelenésükben. Székely János ezt írta 1976-ban: „Töredelmesen megvallom, nem képzelem magam ... megingathatatlan értékrend birtokosának, világképem sokkal elasztikusabb, szkeptikusabb semhogy ... tudnám, mi a helyes és mi a helytelen.” Ettől a „tudástól”, az „értékrendektől”, a hagyományos „alapállástól” megszabadulva, kételyektől gyötör- ten, ötven évesen elmondhatja: létezése tárva-nyitva van. Sokan figyelünk rá érdeklődéssel: mit fog írni, mit fog alkotni a jövőben. Hiszen — mint mondja — „abba mégsem lehet beletörődni, hogy talentumunk értelmetlenné, életünk terméketlenné váljék”. Bármit tesz is, valószínűleg nemigen fog kapva kapni kitöltendő formákon, megerősítésre váró „igazságokon” és „értékeken”, a haszonelvű nyelvi kommunikáláson. Michel Foucault írja Les Mots et les Choses c. művében: „a nyelv immár nem az az elemi, teljesen kezdeti beszéd, amely megalapozza és korlátozza az élőszó végtelen mozgását; ezentúl a nyelv indulás, vég és ígéret nélkül terjeszkedik. Az irodalmi szöveget mindinkább az az útvonal jellemzi, amit leír ebben az üres és alapvető térben”. (Kriterion, Bukarest, 1978) MOLNÁR MIKLÓS Garai Gábor: Szélcsönd és újra szél Két jellegzetes kritikusi magatartást figyelhetünk meg Garai Gábor lírájának újabb fejleményeivel kapcsolatban. Az egyik aggódó, számonkérő, a korábbi versek bizakodó, jövő felé forduló, „programszerű” felszárnyalását, a megszokott, „elkönyvelt” Garai- kép tónusait hiányolja. Türelmetlenül és kevés megértést mutatva regisztrálja a „költő ... pokoljárásainak mélységét és intenzitását...”. Szükségesnek tartja kimutatni, a válságot időlegesnek ítélve — ha kell erőszakoltan is — a „lírai szintézis előre mutató jegyeit”, mintegy ön- és közmegnyugtatásul. A másik — szerintünk helyesen — éppen a gyötrelmes konfliktusok erőteljes lírai kimunkálásában látja az újabb versek fő vonulatát, lényegi kiteljesedését. Érdekes ebből a szempontból Balogh Ernő írása. (Kortárs, 1979. 1. sz.). Egyfelől joggal mutat rá arra, hogy Garait „mind gyakrabban a lét, a személyes sors határhelyzetei” ihletik. Igaza van abban is, hogy a „fordulat” utáni versek tragikumértelmezése összehasonlíthatatlanul gazdagabb, mint „a kétely” előttieké. S ez mindenképpen értékgyarapodás, új minőség megjelenése. Másfelől, az elkomorulás okait elemezve, nem mindig tudjuk elfogadni érvelését. Jó nyomon jár, amikor az elkötelezett, a .szolgálattevő” költészet fölöslegesség-ér- * zésének, a közösséggel való azonosulás „ellehetetlenülésének” állapotát felmutatja; kétségtelenül ezek a változások is hozzájárulhattak, egy Garai-típusú líra „talajvesztett- ségéhez”. De gondolatmenetének további kifuttatásával — tudniillik azzal, hogy az elkötelezett, közéleti indíttatású irodalomnak meg kell küzdenie egy az irodalmi életben megnyilvánuló „hallgatag” ellenállással — már nem érthetünk egyet. Okfejtése 505
