Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Garai Gábor: Szélcsönd és újra szél
aligha igazolható szempontokat kínál elfogadásra, és alaptalan inszinuációkra ösztönöz. Ügy vélem, Garai Gábor lírájának nincs szüksége „az elismerés és bírálat arányosabb alkalmazására...”, sem az „olykor felmerülő kételyek enyhítésére”. Inkább maradjunk annál a fölvetésnél, hogy Garai egy szélesebb létezésmód tragikumát fedezte föl a maga számára. Legújabb kötete, a Szélcsönd és újra szél ezt látszik igazolni. (Megjegyezzük: Balogh Ernő a Bizalom című 1977-es válogatásról írta kritikáját.) Az újabb versek nemcsak elmélyítik és általánosítják, az összemberi fejlődés távlataiba állítják az egyéni „a boldogtalan tudatszituációt, hanem kiteljesítenek egy olyan folyamatot is, amelyet — jobb híján — a líra „ontológiai megalapozásának” neveznék. Ennek a folyamatnak tipikus kulcsverse az Egy főemlős följegyzései. Garai itt áttöri a szűkén értelmezett politikum szféráját, a nembeli fejlődés esélyeivel néz farkasszemet. Számot vet azokkal a korlátokkal is, amelyek az egyéni és társadalmi kibontakozás „végtelenségét” gátak közé szorítják. (Mintha a lukácsi ontológia kihívására válaszolna a vers ...) Az isten „emberiesülésének” groteszk kalandját értelmezve a „jeges űrrel” szemben hangzik el Garai fohásza: Egymáshoz könyörgünk hát... Sartre szerint a másik a pokol.., Garai másik embere olyan lény, aki az egymáshoz tartozás, a „nincs más megoldás, mint a másik” konklúziója fényében vall emberi rendeltetésünk méltóságáról. (Némileg az Igen című 1974-ben íródott vers egyik motívuma bomlik tovább: „ ... csak embertől lehet boldog az ember ...”.) Végül két nagyszerű sor zárja le, növeli meg térben és időben az emberi létezés dimenzióit: Kitöltve az Idő hiányjeleit — sokaságunkban az örökkévalóság. Ez az „ontológiai megalapozás” ilyen következetesen, ilyen végiggondoltan eddig nem volt jelen Garai lírájában. Az emberi önmegvalósítás, az „emberi jelenség” körének kitágulása azonban egyszerre szükség és erény. Sőt: szükségből fakadt erény. Megkíséreljük ezt világosabbá tenni. Garai „lírai metamorfózisának” alapvető okát ugyanis mi abban látjuk, hogy a szocializmus 56 utáni megújulásának és a korabeli fiatal költészetnek szinkronitása, „együttfutása” — amely tartósnak ígérkezett — fölbomlott. Számtalan jelét (és jelzését) mutathatnánk ki ennek (a nemzedéktársak lírájában is): sokféle tényezővel, „külső és belső deformációval” magyarázhatjuk az elkomorulás, a magára maradottság élményét, a csalódottság dühét és fájdalmát, a „kőtáblák” parancsolatainak szorongat- tatását, mégis úgy véljük, hogy ennek az érzelmi görcsnek a mélyén egy illúzióvesztés bizonytalansága rejlik. Történetesen arról van szó, hogy a politikum szférája napjainkban mind kevesebb teret kínál a költői önmegvalósításra, szemben a hatvanas évekkel, amikor még ez a közeg sokkalta „romantikusabb” volt. T. Bíró Zoltán idézi Vállalások és kételyek című tanulmányában (Tiszatáj, 79. 2 sz.) Darvas Józseftől a következőket: Eleinte nem akartam tudomásul venni, hogy mennyire mások az írói és politikai gondolkodás belső törvényei... Garai lírájában ez a — kezdetben öntudatlan — felismerés válik egyre hangsúlyosabbá, egyértelműbbé. S ebben a helyzetben szükséges annak a tágasabb, ontológiai— antropológiai gondolkodásmódnak a megalapozása, ami nélkül mái tudásunk a világról nem áll meg, nem érvényes. Ha kissé hosszas kitérőnk után ismét a Szélcsönd és újra szél verseit vesszük szemügyre, akkor azt tapasztaljuk, hogy azok sikerültek igazán, amelyek ezt >az új gondolkodásmódot próbálták érvényesíteni. Például a Láthatár és a Mielőtt egészen magasrendűen valósítja meg a versszervezés, a vers-struktúra kialakításának tartalmi—asszociációs feladatait. A Mielőtt sem előzmények nélküli, hisz a Jób könyve, a Jób második könyve hasonló motívumokat aktualizál, bár lényegesen jobban tapadva 506
