Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

Szokatlan öröm fogja el, végre, igazi kikapcsolódás, gondolja, s felajzottan siet haza vacsorázni, fürdeni, átöltözni.

— Nun was war heute? — rohanja le Ilse a maga túláradó módján, rögtön az előszobában.

— Mi volt ma? Semmi különös. Azazhogy ... estére opera-jegyet vettem.

— Aber das ist herrlich Martscha! Nun endlich hast du dir ein anstendiges Program gemacht! — s mindkét szemében — a nemtudni hová tévelygő, meg a Mancsára függesztett szemében is — őszinte öröm csillan, miközben megkérdi: — És mit adnak ma?

— A Carment. Valahogy „beleestem”. Berlinben a Fideliót kellene megnézni, nem egy par excellance francia operát. S minden operánál inkább koncertre kellett volna mennem. Egy Brahms koncertre például. Na persze, szezon vége van. Hülyeség, hogy megvettem a jegyet. Most már mindegy — dünnyögi, s közben azt gondolja: Micsoda lehetetlen alak vagyok!

— Nagyon jó lesz — biztatja Ilse —, szép este lesz, du wirst es sehen Martscha!

— Ugyan — folytatja jobb belátása ellenére, egyre kiállhatatlanabfoul — magam sem tudom, mi a csudának nézem meg, legalább huszonhatszor láttam már.

S amilyen váratlanul elárasztotta a jegypénztárnál a lelkesedés, most éppoly váratlanul elkedvetlenedik.

Újra elindulni? Átöltözni? Annyit mászkált egész nap, hogy most inkább bebújna tarka kartonpongyolájába, leülne a piros bőrkanapéra Ilse hasonlóképp konfekcióseredetű tarka kartonpongyolája mellé, s nézné a tv-műsort, a kelet- berlinit, vagy nyugat-berlinit, gombnyomásra, tetszés szerint.

De Ilse ép szemével a faliórára sandít, mely pont hetet kongat.

— Elkésel — mondja anyáskodón. Marosa öt perc alatt felöltözik, s tíz perc múlva már a színházban van, ugyanis megint csak a Spree hidacskán és az S- Bahn kurta aluljáróján kell átvágnia: a Komische Oper ott áll az Unter den Linden mögött az első párhuzamos utcában.

Végül még annyi ideje van, hogy felsétálhat az emeleti körgalériára, ahol kellemes meglepetés éri: kiállítás a nemrég elhunyt Felsensteinről. A falakon régi plakátok, az üvegtárolókban műsorfüzetek, tervrajzok, színpadképvázlatok: Don Juan és Elektra, Igor herceg és Szöktetés a szerájból, Othello és Hovans- csina. És Felsenstein harminc-negyven-ötven és hatvan évesen és mindig ugyanazzal a töprengő ránccal a homlokán.

Marcsa megveszi az aznap estére szóló műsorfüzetet, amelyből kiderül, hogy ez a Carmen előadás is a Felsenstein-tfiéle rendezésben kerül színre. Ha nem is érzi a délutáni jegyváltáskor belényilaló örömet, legalább a füzetet az ügynek, meg a világhírű rendezőnek kijáró érdeklődései nézi át. Az első oldalon rövid bevezető Felsensteintől. Alig van olyan mű az operák történetében — írja —, amelynek zenéje a legkisebb harmóniai és dinamikai részletig oly erőteljesen .a drámai kifejezést szolgálná, mint Bizet Carmenje ... és így tovább. Marcsa átfutja az imitt-amott nehézkes sorokat, de az utolsó mondatot ismét figyelmesebben olvassa: „mindez egy drámai, szenvedélyes és végzetszerűen valóságos lét hatásával vezet el a szépséghez”.

Elhelyezkedik a 15 márkás luxusülésen, pont a színpaddal szemközt, s lassan eltölti a művészi produkciókat a kulturális életben illendő módon megelőző méla várakozás. Nem igazi, mélyről fakadó, az-embert a velejéig megborzongató várakozás ez, (ilyet csak gyermekek érezhetnek, vagy talán egy kecsua indián,

458