Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

ha hirtelen idecsücsültetnék az őserdei farönkjéről ebbe a bársonyzsöllyébe) nem, sajnos az övé meg a többieké is, ahogy elnézi cukorkát szopogató, műsorfüzetla- lapokat zörgető szomszédait, konvencionális, mondhatni, beidegzett és gépies várakozás, amelyben már benne van — nem csupán titkos sejtése és előérzete, hanem — úgyszólván leckeszerűen kötelező tudása az énekesek nevétől az áriák sorrendjéig mindannak, ami következik, s lepereg majd az eljövendő három órában. Dohos európai kultúrszertartás — gondolja, és ennyi elég, hogy megint fölágaskodjon benne a kérdés: mi a csudának jött el a Oarmenhez, s egyáltalán, mi a csudának jött ebbe a városba és mi köze Krämer ékhez?

A nézőtéri tompa zsivaj, a zenekari árok felől neszező hangolás, e semleges zsongás közepette, Marcsa befelé figyel egy belső színpadon újra — ki tudja hányadszor — fölvonulnak a barátai.

Érichet, a szegény kis Günther nemzőjét nem ismeri, de az a határozott érzése, hogy a falról, a keskeny léckeretből rákacsint, mintha valami fontosat akarna mondani. A család többi tagja pedig kifejezetten közel áll hozzá. Ilséről például az a — némileg absztrakt és irodalmi — kép alakult ki benne, hogy egyik szemét (természetesen a háborúban sérültet) az emberiségre függeszti, másikat az emberre. És — bármilyen túlzott elképzelés ez — ennek az Ilsében rejlő lehetőségéért, vagy csupán magáért Ilséért, a megértő, anyáskodó lényéért, ha lehet most még jobban megszerette, mint Bulgáriában a druzsbai_ tengerparton. Kedvelte Hansot is, tetszett neki a férjééhez hasonló munkamániája, melyet (a férjétől eltérően) néhány korsó sörrel ízesített.

Barátságuk tulajdonképpen a két férfi ismeretségével kezdődött, és amikor nemcsak a hasonló hivatásuk, hanem a közös természetrajzuk, a munkájukba való teljes belehabarodottságuk is nyilvánvalóvá vált, képesek voltak félórákat álldogálni partközeiben, a tengervízben, ahol a tajtékok Marcsa férjének csípőjét,Hansnak viszont — aki alacsonyabb — a pocakját fodrozta körül, így álltak és vitatkoztak, hol németül, hol oroszul (ha épp a vonatkozó szovjet szakirodalmat idézték), miközben a déli nap a fejük búbjára tűzött, s időnként apró ejtő- ernyőforma, lágy testű medúzák úszkálták körül combjukat, illetve pocakjukat. És akkor a napsütéses tengerparton átvillant benne, s most a Komische Oper bársonyszékében megint eszébe jut: az ő férje 1944-ben büntetőszázadban küszködött a tífusz és a fagyhalál ellen Voronyezsnél. Hans hol volt, mit csinált ugyanakkor? Még egy napja van mindössze. Meg fogja-e kérdezni vajon?

De hiszen ezt már eldöntötte: nem. Mert Hans és Ilse és Gerda és Erich miatt „nem mászik bele ebbe a dologba” és mert negyvenöt előtt nemcsak azok a németek voltak, akikkel találkozott, hanem azok is, akikkel nem találkozott, vagy akikkel ugyanolyan helyzetben találkozhatott volna, amilyenben ő maga volt.

Végtére ennek a népnek nemcsak halálfejes meg lábszárcsont-jelvényes hagyományai vanaík, ugyebár, hanem volt úgy is, hogy ők produkálták a munkás- mozgalom maximumát. Nem, ennek a gyötrődésnek semmi értelme.

S főképpen itt nincs értelme, hogy az előadást megelőző ünnepélyes (vagy ál-ünnepélyes) atmoszférában — akárcsak Ilse, kétfelé kancsalítva —, jelen meg múltbeli kapcsolatokon tépelődjék, ahelyett, hogy — mielőtt a nézőtéri fény kialszik — az aktuális tárgyra, a műélvezetre koncentrálna.

Ismét belelapoz a műsorfüzetbe. Éelsenstein először Kölniben rendezte Carment, 1933-ban, majd hat évvel később Zürichben. 1949-ben került sor az első Éelsenstein-féle C armen -bemutatóra a berlini Komische Operben és ez sok tekintetben csakugyan első bemutatónak számított. A régebben megnyirbált libretto

459