Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - TANULMÁNY - Laczkó András: "Hangom oly messziről sajog..." (Fodor András arcképéhez)
LACZKÓ ANDRÁS „Hangom oly messziről sajog... FODOR ANDRÁS ARCKÉPÉHEZ Ma már lezárt, klasszikussá nemesülő életművei irodalmunknak a második világháború után jelentkező — a költészethez messziről érkező — fiatal lírikusok közül Simon Istváné, Nagy Lászlóé. Velük együtt — bár nem azonos helyen — indult Fodor András. Mindannyian (az említettek mellett Juhász Ferenc, Kormos István, Darázs Endre és mások) a változás és a változtatás jegyével léptek fel, új lírai magatartások és világok feltérképezésének szándékával; a népi származás közösségi elemeivel kívánták visszaperelni „az ember elveszett világát”. A magyar poézis leghaladóbb hagyományait kísérelték meg folytatni. A cél magasra volt helyezve. Kérdés, az átalakuló világban hogyan tudták megvalósítani elképzeléseiket? Számba kell venni, hogy épp jelentkezésük éveiben élednek újjá az évtizedekkel korábban halottnak vélt izmusok, ugyanakkor határozott társadalmi igény jelentkezett a napi feladatok megvalósulását segítő, ösztönző irodalmi művek iránt. Ezek után némi meglepetéssel nyugtázhatjuk, hogy Fodornak a Válasz három évfolyamában (1947—49) megjelent versei milyen érett biztonságról tanúskodtak. Ebben nyilván szerepe volt a kaposvári gimnáziumban verssel teleírt füzeteknek, s tehetsége kibontakozását irányító tanárainak — Takáts Gyulának és H. Kovács Zoltánnak —, valamint annak, hogy gimnazistaként tagja lehetett a Berzsenyi Társaságnak és így a legszínvonalasabb lírával ismerkedhetett meg (Szabó Lőrinctől Csorba Győzőig). Az eszmélésnek, a költővé érésnek meghatározott útja volt; tapasztalatok, élmények irányították. Joggal írja az iskoláról: Nem múlhat el, mit benne kaptam. Lírai darabjaiban a felnőtt férfi és az iskolás gyerek azonosítása történik meg. A gimnázium teremtette élménykörben gazdag forrásra talált. Emlékező versében (Az iskola udvara) arra keres választ, milyen körülmények között fejlődött költővé. Személyes és szélesebb — országos — érvényességű emlékek egybekapcsolásával adja genezisét eszmélésének. A tanári dicséret és a háború iszonyata együtt rögződött a kisdiákban. Meglepő elevenséggel és pontossággal. A kijelentések megható jó ízével együtt benne van érzékeimben beszélgetésünk pontos hangulati környezete: az udvaron a napi csuklógyakorlatokat végző osztálytársaim, a kondenzcsíkos ég, a szirénavijjogástól ria- dozó levegő, az egész tébolyodott 1944-es ősz — írta prózában. Kélt újra jel című válogatott kötetének értékelésekor a fenti tényéktől nem lehet eltekinteni. Azért sem, mert a súlyos tehertételeknek valamiképpen jelentkeznie kellett. Ez a költő alkatának, szemléletének, morális érzékenységének megfelelően nem csupán emlékidézéssel történt, hanem — mint jeleztem — a diákköri tapasztalatok és a férfi élmények társításával. Mélyen átérzett történelmi felelősséggel szól: Romok, tilalmak nemzedéke, sorsom / testvérei, ti keserű kemények, emeljük föl a várost a veszendőt! j Csak ti rakhattok otthont a reménynek (Európa, 1959). Az átéltek leírása nem ezért történik, hogy a versek így megfellebbezhetetlen hitelűvé váljanak. Legalább ennyire fontos, hogy a históriai példák ütköztetésével döbbentse rá az olvasót, a gőg uralma nem lehet örök (A tenger bitófái), hogy az áldozatok sziszegve fénylő emléke intő jel (Leningrádi temető). A Balsejtelem szerint a tanulságok utólagos levonása elengedhetetlen. Az emlékeztető vonás teszi az említett műveket Fodor lírájában fontossá. A legutóbbi évek terméséből a Bánfalva emelkedik ki a történelmi folytonosságot láttató szemléletével. 686
