Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Banos János: Október (vers)
Az utak szentjánosbogár-konvojok visznek a befagyott öbölhöz hol az örvények dermedt kelések s a sírásó — sebésze e jégnek — már kimetszett egyet közülük A hó — tükrös lámpája a télnek — bevilágítja e léket Hullanak a deres koszorúk ujjaim: a rózsával koronázottak billennek rög rög után Dinamittal dideregve a dérre mint röbbanás: koponya-szilánkok csapódnak Elkövült sírásom e dominus vobiscum Kit hunyok le e szemgödörbe — Mint Alexy selyemhernyói az eperfák alatt nyüzsög pupillám mögött a falu népe nyit nekem kocsmát megcsapolva a tavaszi árvizet megcsapolva a méhkast s hogy imbolygó bokával elindultam ki tudja már apám arcán a követ kis Bézma-könnyek görögtek arcomon De hát ki tudja ezt a várost ki ezt a járda-halált hol nem villamosok csilingelőse albérlet ütne hazáig De csak a gyászkeretes távirat pedig az urna itt betonozódik pedig itt a pohár szilánkja mit szelídíthetnék otthon az éggel Fölfeslik vérem a sírás maszatol vacogássá egy járdaszigeten lépnék de koszorúik szalagjait hegeszti rám e fölforrósodott októberi ég Befeküdt az őszi ágyba a nyár széttárta fényeit a szajha: izzadjon a sántikáló szív verítékezze ki magától az utolsó estét Arcunk krizantémjai imbolygunk kábultan a kurtizán délutánban rozsdái rajtunk a szégyen: már megint csak itt valamennyien s most e nagy szívet-szeretkezés sírok ágyain az avarban 925
