Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba (elbeszélés)
a Josephus említette ember. A tükör bőrdísszel van körbefogva, belenéz a tükörbe, arcát látja, fáradtságtól és fájdalomtól asszimetrikus szemeit. A konyhában homály van, a dohányfüsttől, és a sütőből is ömlik valami. Erős sajtszagot érez, megbillenti a tükröt, a nők arcát rőt fény világítja. Kati ..a hokedlin ül, Ludmilla leguggolt a sütő elé, homlokát Kati egyik tenyerére fekteti. Aranyosan hajoltak a napraforgók, mondja Kati, a kert sövényére, mert megjött a nyár. Ó, a méhek szorgalma és a diófa lombja, s a tovahúzó zivátarok. Ezüstösen virult a mák is, zöld tokjában hordta éji csillagálmainkat. Ó mily csöndes volt a ház, mikor az apa eltávozott a sötétségbe. Vörösen ért a gyümölcs a fán, s a kertész kérges keze moccant; ó a szőrös jegyek a sugárzó Napban. Néhány percig maradnak így, hallgatnak, végre megszólal Ludmilla, Kati, úgy emlékszem, hogy abból amit előző főnökasszonyáról mondott, arra lehet következtetni, hogy nagyon szerette? Nagyon szerettem. Bizonyára nem szerette önt jobban, mint én, de több szeretetet kapott öntől. Nem felel erre? Olyan boldogtalan voltam, és ő enyhítette boldogtalanságom. De honnnét ered szívében a kórházi élet utálata? Kati, nem mondott el nekem mindent. Bocsásson meg nekem, asszonyom. Lehetetlen, hogy senki ne mondta volna meg neked, gyermekem, mennyire szeretetre méltó vagy! De mondták. És aki mondta, nem volt ellenszenves neked? Nem. És megkedvelted? Egyáltalán nem. Hogyan? Tehát közömbös a szíved? Igen. Tehát nem valami titkos, szüleid által tiltott szenvedély oltotta beléd ezt a kórház iránti gyűlöletet? Bevallhatod nyugodtan, megbocsátom. Nincs mit beváltanom, kedves Ludmilla. De mégis honnan e gyűlölet a kórház ellen? A kórházi élettől. Utálom kötelességeit, foglalkozásunkat, a kényszert, a varasodó sebeket, a betegek szájából áramló szagot, az ágytálat, az átvérzett kötéseket, a mindenféle sárga nedvedzéseket. Azt hiszem, másra vagyok hivatva. És miből következteted ezt? Abból az életuntságból, amely itt elfog. Itt is? Igen, az ön jósága ellenére is ... De van-e benned valami vágy, valami nyugtalanság? Nincs, nincs semmi. Elhiszem. Nyugodt vérmérsékletűnek látszol. Igen, eléggé. Talán hidegnek is. Nem tudom. Nem ismered a világot? Nagyon kevéssé. Akkor hát mi vonz a világba? Ezt nem tudnám megmagyarázni, de valami oka kell hogy legyen. Talán a szabadságot sajnálod? Keze megmozdul a tükörrel, súrlódik a falhoz kicsit. Azt is és sok minden mást is. Miféle mást? Barátnőm, beszélj velem őszintén! Szeretnél férjhez menni? Bizonyos, hogy jobban szeretnék férjhez menni, mint itt lenni. De miért? Azt nem tudom. Nem tudod? De mondd csak, milyen benyomást tesz rád egy férfi jelenléte? Semmi különöset. Ha szellemes és jól beszél, szívesen hallgatom, és ha csinos arca van, észreveszem. És a szíved nyugton marad? Eddig igen. És ha szenvedélyes tekintetük a tiedet kereste, semmit nem éreztél? Néha zavart: ilyenkor lesütöttem a szememet. De semmi izgalmat? Nem, semmit. És az érzékeid semmit sem mondanak? Nem értem az érzékek szavát. Pedig van ilyesmi. Lehet. Valóban nem ismered? Egyáltalán nem. Hogyan, hiszen te... Pedig édes nyelv ez. Szeretnéd megismerni? Nem, kedves Ludmilla, mit érnék vele? Hogy eloszlassa életuntságodat. Vagy növelje. & mire való az érzékek beszéde, ha nincs tárgya? Ha az ember szól, mindig valakihez szól. Mindenesetre jobb így, mintha egyedül, önmagához szólna, bár abban is örömét lelheti. Nem értem az egészet. Ha akarod, édes gyermekem, világosabban is megmagyarázom. Nem, kedves Ludmilla, inkább ne! Nem tudok semmit, és jobban szeretem így, mintha tudnék olyasmiről, ami még bologtalanabbá tenne, mint amilyen máris vagyok. Nincsenek vágyaim, és nem akarok vágyakat keresni, amelyeket nem tudnék kielégíteni. De miért ne tudnád? Hogyan tudnám? Mint én. Mint ön? De hát nincs itt senki a kórháziban. Itt vagyok én, kedves 921
