Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - SZEMLE - Szentmihályi Szabó Péter: Mai magyar rivaldák
ki lehetne huszonéves korában, ezért igazából senki sem, mint ahogy a többi figura is csak addig és ott él, ahonnan cellájában a rávetődő fény Bereményi jóvoltából előhívja. Mégis jól átgondolt és korrekt a darab, mert Bereményi csupán azt teljesíti, amire vállalkozott, és nem keveri a megvalósításhoz szükséges stílusokat. Ez a hitelesség és korrektség Simonffy drámájának, A Japán Szalonnak is legfőbb erénye, s önmagában is érdekes adalék, hogy az 1944—45-ös magyar sorsforduló egyik legfontosabb és legjellemzőbb epizódját éppen egy „fiatal” írónak kellett és lehetett színpadra állítania, míg a drámai időszakot átélt nemzedék inkább személyes emlékekkel átitatott regényekben vall óvatosan e traumatikus időszakról. Simonffy darabjának talán éppen ez a nagy hitelesség és korrektség a legfőbb hibája is — olyannyira megismerte a Horthy-tisztek gondolkodásmódját és magatartásbeli nüanszait, hogy a tragikomédiának elmaradt a személyben vagy személyekben tetőző drámai- sága. A főtisztek tehetetlenségben is működő reflexei mintha a darabban is élnének: nincs itt olyan szereplő, akivel igazán azonosulhatnánk, s egy történelmileg már „lefutott” mérkőzés keserű tanújaiként vehetünk búcsút Simonffy anakronisztikus anti- hősedtől. De ebben az esetben sem tehető Simonffy felelőssé: ezek a főtisztek ilyenek voltak, ezt a tragikomédiát csak a kicsavart, majd önmagától összetekeredő Horthy- kép fejezhette be, s amiért és ahogyan ezek a főtisztek s miattuk az egész magyar nép megfizetett tévedésükért, az már másik dráma tárgya lehetne. Czakó Gábor Disznójátéka mintha Simonffy drámájának szatirikus parabolája lenne, sokkal műkedvelőbb módon megírva, hiszen egyetlen alapötlet pillérén nyugszik az egész, sertés-fecsegéssel humorizáló mű, amelynek redundanciája visszatér Jász István Kezdet a végeken című darabjában. A cselekvésképtelenség a böllérkésre váró disznók közt éppen olyan tragikomikus, mint a nyilasuralmat nyögő, de néhány napon belül felszabaduló Kányádon, ahol Balogh tanár úr színkört alapít, hogy a fasizmussal szembeni ellenállását deklarálja. Mindkét darab közhelyekre épül, és humoros-ironikus hatását is ezekből nyeri. Nádas Péter Takarítás című komédiája, szünet nélkül a kötet legzavaróbb, mert legegyénibb produkciója, amelyet kőszínházainkban aligha tudok elképzelni, de szívesen megtekinteném amatőr színrevitelét. Meg sem kísérlem értelmezni ezt a költői drámát, amelynek legfőbb erénye és érdekessége éppen többértelműsége, a dialógusok szabad asszociációi, amelyek valóságos happeningként nyilvánulhatnának meg egy kísérletező színpadon. Az egyetlen valóban gyenge mű B. Túrán Róbert Melinája, a nagy görög színésznő hazatérésének rém- drámája, amely nemcsak időszerűtlenségével, de elképesztően rossz, közhelyes és naiv párbeszédeivel is tüntet. Elkésett politikai rokonszenvtüntetés ez, némi szexuál- pathológiai beütéssel, az irónia vagy a távlat leghalványabb jele nélkül, körülbelül úgy, mintha egy kamasz drámát írna Brigitte Bardot hősies harcáról a fókák megmentése érdekében, lelki szemeink előtt és esetleg kivetítve persze B. B. pompás kebleivel. Ez a keresztmetszet nyilván nem igazságos, mert nem teljes, hiszen a válogatás nyilván nem tükrözi az egész mai magyar drámairodalmat, azonban jellemző kell, hogy legyen, s ha kedvezőtlen, az korántsem az írók hibája, sokkal inkább a színházak és könyvkiadók késlekedéséből fakad, egész színházi életünk konzervativizmusából és kényelmességéből, mely éppen ilyen drámákat fogant, ha tetszik, hívott elő vagy rendelt meg. A színházi műhelyek felelőssége itt a legnagyobb, mert könnyen meglehet, néhány éven belül a magyar film sorsára jutnak, s ha netalántán egyszer megszűnik a jegyek ártámogatása, megszűnik a biztonsági bérletrendszer, akkor új korszak következik, a szellemi szabadverseny olyan új korszaka, amelyet minden tehetség üdvözölni fog. (Magvető Könyvkiadó, 1979.) SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER 793
