Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - SZEMLE - Szentmihályi Szabó Péter: Mai magyar rivaldák
dialógusaiba, így a szatirikus-komikus lehetőségek jobbára kiaknázatlanok maradnak, s mivel jobbára egyik szereplővel sem érezhetünk együtt, az olvasó, illetve néző számára sem igazi tragikumérzés, sem katartikus élmény nem adatik meg, inkább fanyar sajnálkozás az életből ellesett, tipikus, de művészileg nem igazán egyénitett figurák sorsa felett. Hernádi Gyula Szép magyar tragédiája még a Hemádi-oeuvre egészének ismeretében sem értelmezhető egységesen. Hernádi (filmjeiben is) a parabolisztikus, na- turalisztikus és közhelyes megoldások olyan tárházát adja közre, az össze nem férő, esztétikailag és tartalmilag is zavarbaejtő elemek olyan egymásmellettiségét, hogy csupán elítélően nyilatkozhatnánk, ha nem éreznénk a rutin mögött az állandó kísérletezésre való késztetést. Talán az a legnagyobb baj, hogy Hernádit túlságosan is csábítja az egzotikum, a szenzáció, s íráskészségével kedve szerint bizonyíthatja bizonyos középszinten bármilyen tétel pozitív vagy negatív voltát. Miksa főherceg gyászos emlékű és befejezésű mexikói kalandja valóban kitűnő expozíciója az osztrák— magyar monarchia felbomlásának és a minden lóra tevő magyar emigráció bemutatásának. Hernádi azonban következetesen lefokozza valamennyi hősét, s kezdettől fogva oly nevetségessé és kisszerűvé teszi őket, hogy történelemfilozófia kerekedik belőle, amely azt sugallja, hogy általában lehetetlen bármiféle értelmes cselekvés. Ez önmagában nem lenne baj, ha nem tenné egyúttal darabjait is tét nélkülivé és végső soron hiteltelenné. A Szép magyar tragédiában egyedül Pereghy Imre tudja, hogy mit tesz, mindenki más csetlik-botlik az egyéni sors és a történelem útvesztőiben. Különösen hiteltelenek és hihetetlenek Hernádi nőalakjai, akár démoniak, akár kutyahű- ségűek, s hogy tréfásan szóljunk, valahányszor a szerzőnek nem jut eszébe semmi, levetkőznek, vagy legalább megszaggatják ruhájukat. Hernádi darabjának zárójelenete ahelyett, hogy szándéka szerint tragikus, vagy legalább groteszk-abszurd módon tragikus lenne, inkább nevetségessé válik, a gyászdalt éneklő Mária fináléja műkedvelő előadások befejezését idézi, és hamissága már nem Niklay István világának hamissága csupán, de Hernádié is. Egészen más a helyzet Illyés Gyula Csak az igazat című kétrészes drámájával. A Krisztus előtt (Egyiptomi világosság) és a Krisztus után (Távozz tőlem, angyal) voltaképp két egyfelvonásos monodráma, szereplői, az írnok és a Költő a szerző gondolatainak felmondói. A monodrámának, talán éppen nagy divatja miatt én ellensége vagyok, antidrámának tartom, amely drámának álcázza magát, de kibúvik a dramaturgiai kötelmek teljesítése alól. A monodráma mindig kényszermegoldás, még akkor is, ha magas szintű és fontos gondolatokat közvetít, s az én szememben mindig szerzői és színházi tétovaságot, hogy ne mondjam, lustaságot takar. Illyés gondolati drámája, amelynek első része Nagy Lajos Egyiptomi íródeákja ötletéből született, és inkább olvashatóságával, mint dramaturgiájával tündököl. Még sci-fi drámának is tekinthetnénk, hiszen az írnok megtud valamit a korábbi földi civilizációról és felfedezéseiről, s titkos igazságai miatt kerül inkvizitorai elé. Kortalan ez a drámai monológ, minden emberellenes, erőszakos rendszer és ideológia rémképe, amikor a fizikai és szellemi terror hatására megtorpan a tudomány és a képzelet, és az emberekből csúszómászó férgek lesznek, maguk mentésére is alkalmatlan bábok. Az írnok végül megmenekül s hálatelt szívvel rögtön a rendszer gátlástalan híve lesz, azzá kell lennie, hiszen igazi antihős, akivel csupán megtörténnek a dolgok, s aki legszívesebben érzékszerveit is elvesztené, hogy fenntarthassa létezését a diktatúra egyiptomi sötétségében. A második rész, Krisztus után az ötvenes években játszódik, s az egyiptomi példázat szerves, bár jóval erőtlenebb folytatása és parafrázisa. Illyés mesterien mutatja meg, milyen nehéz „csak az igazat” mondani és írni olyan korokban, amikor csak írnokokra van szükség, nem írókra és gondolkodókra, drámájának erőtlensége főként abból fakad, hogy a helyzetet létrehozó történelmi-társadalmi mechanizmus jelzésszerű és véletlenszerű marad, s elsősorban a néző—olvasó személyes emlékeire és tudására támaszkodik: a monodráma formája nem képes ezeket az objektív erőket teljes működésükben megjeleníteni. Németh László drámája, az Erzsébet-nap voltaképp alig tartozik vizsgálódásunk tárgykörébe, hiszen keletkezése és világa egyaránt irodalomtörténeti jellegű méltatást 791
