Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - TANULMÁNY - László Gyula: őstörténet II.

zép-Lengyelország és az Ural közié, egymástól elszakadva tértek külön-külön fejlődésre. Nyelvük, amely eredetileg is csak egymáshoz közelálló nyelvek lánca volt. Igaza lehet tehát Jókainak, aki nyelvünket ősnyelvnek tartja, bár rokonságát éppen a finnugorokkal, nem tagadja. Ehhez annyit kellene hozzátennünk, hogy minden ilyen távoli rokon nyelv ősnyelv lehetett, tehát nem egy nyelv osztódásáról lenne szó, hanem sok nyelv egymáshoz való közeledéséről, önkénytelenül felvetődik más gondolat is. Nevezetes az, hogy a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át külön-külön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének „a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől — a magyartól — származhatnék. (Eszerint igaza lenne Jókainak: „...csak azt mondhatom, a magyarok nyelve mindig magyar volt”). Ezzel a gondolattal — hiszen valójában találgatásokról van szó — erősen visszakanyarodtunk az „ősnyelv” létét vallók felé. Szeretném még megjegyezni, hogy ez az utóbbi gondolat kitűnően illenék a délről felvándorló és nagy területet — Közép-Lengyelország- tól az Ural hegységig — betöltő svidériek feltevéséhez. Ezek szerint az „ősnyelv” (talán az ősmagyar nyelv) hordozói a svidériek lettek volna, és a finnugor nyelvek közti különbségeket azoknak a vadász-halász népeknek önálló nyelvi különbségei alapozták volna meg, akik ezen a hatalmas területen a svidériek előtt éltek. Őszintén be kell vallanom, hogy ezt a gondolatot az szilárdítaná meg, ha sikerülne régészetileg kimutatni ilyenfajta keveredést, rátelepedést. Biztató e szempontból, hogy a szovjet kutatás már nem tekinti egységnek a svidéri műveltséget, hanem területi különbségeket lát benne.

Ilyen s hasonló töprengések, gondolatok más nyelvekkel kapcsolatban is felvetődtek. A fenti feltevések — amelyek kiindulópontja nem nyelvészeti, hanem régészeti megfigyelés volt — sok közös vonást mutatnak — bár végül más eredményre jutnak — azokkal, amelyeket N. Sz. Trubeckoj fogalmazott meg (lásd Róna-Tas, i. m. 190.), s amelyeknek summája, hogy az indoeurópai alapnyelv nem volt, hanem lett.

Az előbb felvetődött gondolatok olyan lényeges kérdéseket érintenek, és annyira más helyzetet teremtenek az őshazák, „rokonság” stb. kérdésében, hogy úgy érzem, érdemes még elidőznünk itt s új és újabb oldalról megvizsgálni őket. Amint láttuk, végül is úgy gondolom, hogy azok a kutatások, amelyek sok-sok nehézség ellenére az „uráli ősnyelv” felderítésére irányulnak, nem hiábavalók, hiszen — a mi felfogásunknak megfelelően — annak az „összekötő nyelv”-nek szókincsét és nyelvtani sajátosságait keresik, amely az egymást nem értő csoportok közt kifejlődött vagy elterjedt, s amelyet aztán nyelvtudósaink „uráli” vagy „finnugor” ősnyelvnek neveznek. Hajdú Péter legutóbb (Uráli népek című kötetében, 1975:18, és a következő oldalakon), hallatlanul érdekes erőfeszítéseket tesz ennek az „ősnyelvnek” bemutatására. Ám ő ennek az „eredeti” nyelvnek örökségében mutatkozó hangtani különbségeket egymásból vezeti le, jóllehet ugyanannyi joggal a hangrend! különbségeket az „összekötő nyelvet” használó csoportok saját hangállományaként is magyarázhatná, tehát pl. hogy az s vagy s’ hangváltozásai azért keletkeztek, mert az „összekötő nyelv” szóalakjait már eleve mindegyik csoport a maga hangrendszeréhez idomítva ejtette ki. Nem kell tehát hangváltozást feltenni, hanem csak azt, hogy egy-egy csoportnyelv saját törvényei szerint ejtette ki a közössé váló szavakat.

Érdekes megfigyeléseket közöl Hajdú Péter idézett írásában arról is, hogy a nyelv rendszerek egymás közti kapcsolatai milyenek. Eszerint a magyar a permivel, finnel, cseremisszel (ennek következtében a lappal) van szorosabb kapcsolatban, míg a mordvinnal lazább a kapcsolat, de alig-alig vannak közös jegyei az Obi-ugorral és a szamojéddal. Érdemes idézni Hajdú Péter summázásából néhány mondatot, mert köztudatunikban tudományos dogmaként ivódott be a finnugor családfában való helyzetünk. Íme, mit mond az igeragozásról (23. oldalon): „Az uráli alapnyelv igeragozási paradigmáinak rekonstruálását sok körülmény nehezíti. Mindenekelőtt az, hogy

784