Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Kunszabó Ferenc: A megújulás pillanatai
A VESZÉLYÉRZET „A kérdés az marad: összeolvaszthatni-e más nemzetekkel az asiai sarjadékot önbecse lealacsonyítása, hogy ne mondjam: megsemmisítése nélkül?” — írja majd a Világban. E megállapítást elemezni fogom, előbb azonban nézzük, hogyan teljesednek Széchenyi István politikai nézetei: 1821. november: „Igen, a válaszfalnál állok, a lassan kielégíthető becsvágy és kedvteléseim között. A hiúság vagy a kényelmesség fog győzni? Mert honszeretetről és lelkiismeretről, mely engem szolgálni késztetett, szó sincs többé. Eltűnt a lelkesedés ama boldogabb kor iránt. Magyarország kilehelte lelkét és legyőzve hever legádázabb ellensége lábai előtt. De nem fegyverrel győzték le, hanem az idő ringatta álomba. Mit tehet egy egész Szövetség ellen?” 1823. április: „Vagy mindent tűrni, elviselni, fizetni, szolgálni, avagy mindenre, az akasztófára is felkészülni. — A szabadságot csak vérrel lehet megvásárolni.” 1825. augusztus, Franciaország: „Egy kis könyvet vettem Franklinról, Renouard ügyvéd állította össze. Ez az a könyv, melynek egész életemre a legnagyobb hatása lesz.” „A kis erdei patak, a Var választja el Frankhont Piemonttól. A határon alig értem át, megéreztem a Szent Szövetség hatalmát és titokzatos befolyását: minden könyvemet elvették.” Október 8: Kerületi ülés a pozsonyi diétán: „Mindabban amit láttam, kevés praktikus értelmet találok. A rendek nincsenek lövőhelyzetben: innen származik egyfajta vetélkedés, hogy ki mond erősebbet, hatásosabbat. Az ifjúság csak azokat tartja jó hazafiaknak, akik a császár, etcetera ellen látszanak lenni. A mérsékelt megfontoltság — eddigelé — kárbaveszett fáradtság.” Október 30: A bécsi rezsim hatalma „a mi előítéleteinken és tudatlanságunkon alapul. Nem természetes-e hát, ha félnek a világosságtól és elfojtják azt?” November 3: „Beszéltem a kerületi ülésben; minden honfitársamat ellenségemmé tettem.” Ez az a bizonyos rövid felszólalás, amelyikben is birtokainak egy évi jövedelmét, mintegy hatvanezer váltóforintot ajánl föl a megalapítandó magyar tudós társaság céljaira, amivel is egycsapásra jeles, szeretett és csodált személy lett. Miért gondolja hát, hogy ellenségévé tette honfitársait?! Ezt kell végezetül megvizsgálnunk, hogy személyiségének másik nyitjához eljuthassunk. A dolgozatban idézettekből is előtűnik, mennyire foglalkoztatta, hogy nem puszta dicsvágy-e a becsvágy, amit magában érez („Vájjon nem valamely elfajzott dicsvágy rejlik a lelkemben?”) S hogy ambícióját miképpen tudná a gazemberinek még az árnyékától is mentesíteni. Többször meg is próbál menekülni a döntés elől. Ilyen esetekben zeng dicshimnuszokat naplójának a vidéki elvonultság előnyeiről. Aztán, újra meg újra átélve a megújulás katarzisait, már kezdd látni, mi lenne a kellő tér és irány a benne dolgozó hatalmas erők kielégítésére. Sejti azonban, mekkora megpróbáltatás lesz számára, ha valóban rálép az útra. Ezért tervezi néha, hogy kivándorol Amerikába, az Egyesült Államokba, melyiknek társadalmi berendezkedését és gazdasági haladását nem szűnt meg csodálni. Azután mégsem megy, persze. Hanem tovább készülődik. Tanulmányozza a filozófiát, a történelmet, a gazdaságtant és a gazdasági élet részleteit, hogy majd teljes fegyverzetben léphessen a nyilvánosság elé — míg aztán huszonötben, az országgyűlés meghirdetésekor elérkezettnek látja az időt. S Pozsonyba menvén, rögtön észreveszi, amit rajta kívül sokan: a rendek nincsenek lövőhelyzetben. Ám meglát valami mást is: a diétái követek, erő hijján, a demagógiába menekülnek. Minden igaz, amit mondanak, s még az is, amit nem mernek szóvátenni, de mert csak mondani lehet, érvényesíteni nem: ettől válnak diikcdóik frázispuffogtatássá. És ezt már csak Széchenyi István veszi észre. Csak az ő beleérző lángelméje képes ezt a következtetést levonni. Mindenki más, még az olyan jeles személyiségek is, mint 777
