Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Kunszabó Ferenc: A megújulás pillanatai

Dessewffy József, felsőbüki Nagy Pál, Wesselényi Miklós, azt tartják, hogy ez az igazi, a karakán magyar viselkedés. A kurucos kiállás, amitől a Habsburgok gatyája rezegni kezd. Széchenyi az első, aki észreveszi az erő nélküli örök ellenzékiség örök gyengéit, s megfogalmazza a természetrajzát, mégpedig két megközelítésben. Az egyik reálpolitikai, a másik nemzetlélektani.

— Hogy valójában mi a véleménye a Habsburgokról, a Monarchiáról és a Szent Szövetségről, az a fentebb idézettekből is elégségesen kiderül. Ugyanakkor azonban azt is tudja, hogy nincs az a kormány, legyen bár a legelvetemültebb, amelyik mindig csak rosszat akar, rosszat tesz. Nincs értelme, hogy mi, akik még beláthatatlan ideig (utólag tudjuk: 1918-ig) vegyesházasságban kell éljünk Ausztriával — hogy mi mindent, a jót is opponáljuk. Nincs értelme, amíg gyengék vagyunk. (Ezt később, műveiben elégségesen kifejti és taktikája középpontjába állítja.) Ha nem tudunk változtatni az európai hatalmaknak azon az ismétlődő verdiktjén, miszerint is minket újra meg újra a Habsburg-birodalomba osztanák be, akkor próbáljunk meg itt és így tenni valamit. Nem szájjal: kézzel. Az ész által irányított cselekvéssel.

— Az örök oppozíció, az üres nagyotmondás veszélyes mértékben tenyészti a kettős magatartást, a kettős lelkületet: itt a becsület bajnokának, ősmagyar fenegyereknek mutatkozom, ott azonban valamicske kinevezés, némi donáció után csúszom-má- szom. S ezzel elzáródik a felemelkedés egészséges (a képességen, akaraton, eredményességen alapuló) útja. De ami még ennél is nagyobb veszély: az ilyen egyéni érvényesülés voltaképpen a nemzet együttes felemelkedésének akadálya, mert az ambíciók nem válhatnak a közösség felhajtóerőivé, hiszen „a trón lábai előtt puffognak el”, túlérett pöfeteggombák módjára. Ettől pedig, a nép cserbenhagyásától nagyobb bűnt, nagyobb lelki mocskot Széchenyi nem tudott elképzelni. (S talán azért, mert maga is majdnem rálépett erre az útra, mikor előléptetését akarta kikunyerálni. — Nagy Pálból akkor ábrándul ki egy pillanat alatt, mikor bizonyítva látja, hogy az kinevezési kérvényt hordoz a zsebében, miközben tüzesen beszél a megyegyűlésen.)

Ehhez a két okadatoláshoz rakjuk hozzá fogalmát a becsületről. Az olyan jellegű tépelődését például, hogy mikor pénzt ad a koldusnak, akkor jót ákart-e tenni, vagy saját hiúságát legyezgetni csupán?!.... A dilemma eltúlzott, ez számunkra, köznapi halandók számára teljesen világos. Ám nem volt egyértelmű e lánglélek előtt, aki mindig mindennek a legmélyére, a „gyökérdkáig” akart elhatolni. Megjegyzendő, hogy ő csakis így: a megújulás pillanatait újra meg újra átélve volt képes megalkotni életművét — ide viszont az tartozik, hogy a szertelenségek megakadályozását célzó önismereti vágy és az ebből kiágazó örök becsületkeresés juttatta már a húszas évek elején arra a következtetésre, hogy „az életben rejtett kártyákkal kell játszani. Elég szomorú. 32 éves lettem anélkül, hogy megszívleltem volna: innét kudarcaim.” Ezt a következtetést viszi át néplélektanába, mert különbenis: „nemzetek és emberek hasonlítanak'egymáshoz: ami kicsiben minden emberben zajlik, nagyban is végbemegy.'’ 1819. április: „Ahhoz, hogy egy alakuló népet boldoggá és becsvágyóvá lehessen tenni, az ország kimagasló személyiségeinek folytonosan komédiázniok kell.” Mert a nép „rászedése megengedett, ha boldogabb lesz általa”. — De nézzük meg, miből is álljon ez a komédiázás, rászedés: „Szigorú szokásokat felvenni, jó példát adni, hogy miként képes az ember á világon mindent nélkülözni, miként kell minden testi örömöt és magát az életet megvetni.” (Schiller harangja — jösszte!) Azaz nem becsapásról meg alamusziságról van itt szó voltaképpen, hanem arról, hogy romantikusan képzelte el a nép felemelkedésének módját. Eleinte. Később fokozatosan rátér a realitások szabta útra (mikor például rájön, hogy a jó ló mellett a jó gőzgép is illáik a hunivadék magyarhoz), ám megerősödik benne a hajszálfinom de acélkemény sejtés: aki a közjóért tesz, annak a közvélemény nem föltétlenül fogja elhinni, hogy önzetlenül cselekedett. Pláne olyan közvélemény, melyiket a kettős magatartású többség képez. — Ezt fogalmazza meg a Crescentiának írott levélben, mikor a grófnőt nemtőnek idézi a rá váró kemény harcokhoz (s ezzel tulajdonképpen kierőszakolja a sorstól, hogy a kicsi kö- lyökkortól kezdve eszményített szerelem mégiscsak segítségére legyen az eszmékért indítandó küzdelmében).

778