Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Kunszabó Ferenc: A megújulás pillanatai
Széchényi sem az évszázadok során, amelyik szembefordult volna a dinasztiával. Nem látom hát okát, hogy a hatalmuk teljében levő bécsi Habsburgok az István gyereket vagy éppen az egész családot magyar volta miatt kezelnék tartózkodóan. Hanem István számol ezzel az eshetőséggel is, persze. Sőt, mások is gondolnak ilyesre, magyarok és nem magyarok. Miikor például őrnagyi kinevezését szorgalmazza. Pedig sok magyar lép elő, némelyik a tábornagyságig — de hogy a legismertebb példát mondjam, Mészáros Lázár 1848-ban ezredesként lesz az első felelős magyar kormány hadügyminisztere. Az évek során Széchenyiben egyre jobban erősödik a gondolat, hogy azért nem lehet főtiszt, mert magyar. Pedig inkább a szintén magyar, de befogadott Eszterházi Vince fentebb idézett szavaira kellene figyelnie. Vagy a közvetítésre felkért Lujza hercegnő információjára: Henriette azt mondta, hogy Széchenyi ellenszenvet, sőt rémületet kelt benne. Állandó bosszúságra és gúnyolásra ad okot. S különben is úgy fest, mint egy paprikajancsi. — Mindezt hűségesen legyezni, majd ennyit fűz hozzá: „Házasságra sohase gondolni! Kapitányként a regimenthez többé be nem vonulni! A legteljesebb mértékben szórakozni!” (Nesze neked, életelv!) Még mindig nem érti önmagát, a világot, helyét a világban. Ezért játszadozik még néha a naplójának — nagy álszerénységgel, de talán még mindig öntudatlanul: „Magasságomhoz és testalkatomhoz képest csodálatosan nagy a koponyám. Mit jelenthet ez?” — Ugyan mit? Valóban nem tudja? vagy ha igen, miért teszi föl a szónoki kérdést? Hanem a következő mondata már ez: „A fajok keveredése jó dolog. Virágok — gyümölcsök — állatok — emberek.” Senki sincs, aki a nemzethez való ragaszkodást lényegesnek ne tartaná Széchenyi István személyiségének megrajzolásakor, sőt akadnak szerzők, kik magyarkodónak sorolják be, némelyek elítélőleg, mások helyeslőleg. Ö maga nem egyszer nyilvánítja ki, hogy élete fő célja fajtája boldogulását elősegítni. S ez az ember 1825-ben egyszerre csak azt írja le, hogy a fajok keveredése jó dolog?! Hát akkor: nemzetét mindenek fölé emelő fajvédő ez a Széchenyi gróf, vagy éppen az ellenkezője? KÖTÉS A SZÜLŐFÖLDHÖZ, A NÉPHEZ És ezt a kötést utólag egészen természetesnek kellene tartanunk, mert a Széchényi család sohasem rebellis ugyan, de mindig nemzeti érzelmű és haladó. Így például Pál érsek, aki a Rákóczi-szabadságharc idején közvetít kurucok és labancok között, mégpedig azon megfontolásból kiindulva, hogy megmaradásunk legfőbb alapja a népi, nemzeti, területi egység. Vagy éppen az apa, Ferenc, aki a szintén mindig magyar érzelmű és haladó Festetich családból nősül, majd idős korában, tudjuk, megalapítja a máig róla elnevezett könyvtárat s az abból kinövő nemzeti múzeumot. Mi sem természetesebb hát, mint hogy az István gyermek is ugyanilyen irányba induljon. Neki azonban egészen más erről a véleménye. Egy önéletrajzi összefoglalóban leírja, hogy gyermek- és ifjúkorában a családban nem beszéltek nemzetről, történelemről, hazáról, de még Széchényi tradíciókról sem. E kijelentését akár túlzásnak tarthatnánk, ha élete során többször vissza nem térne rá, s mindig ugyanígy. Egy diétád beszédében például majd megemlíti, hogy gyermekkorában gyakran látta atyját gondokba merülten hallgatni, s akkor nem tudta, mi bántja; most érti csak, hogy a haza sorsán aggódott. Egy nagynevű, nagyhatalmú család, hol az apa nem akar — nem mer? nem tud? céltalannak tart? — beszélni országos gondokról, nemzeti-történelmi problémákról!... Ha megpróbáljuk elképzelni a helyzetet, az lesz az egyik kulcs Széchenyi István személyiségének megértéséhez. Bécsben született és nevelkedett. Ifjúkori fogalomvilágában az a szó, hogy magyar, tulajdonképpen nincs ellentétben azzal, hogy osztrák. Ha a tízes évek elején a hazáról ír, még az egész birodalmat érti alatta. Huszonnyolc éves korában határozza el, hogy megtanulja népe nyelvét, megismeri történelmét, alkotmányát. — És ez az 773
