Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Kunszabó Ferenc: A megújulás pillanatai

ember 34 éves korában azzal kezdi közszereplését, hogy magyarul szólal meg a felsőtáblán; amire akkor talán már évszázadok óta nincs példa.

Miért teszi? Hogyan jut idáig és majd tovább? A fiatalkori szertelenségek kompenzálásaként? A szerelmi csalódások okán? Vagy mert végülis sohasem lett őrnagy? Esetleg azért, mert kölcsönt kért egy bécsi bankártól, aki először udvarias levélben ódzkodott, s csak aztán adta meg a kért pénzt? Szó se róla! Ezek, s a halála óta felhozott minden ilyes okadatoJások nemcsak egyenként, hanem összesen is elégtelenek. Hiszen hányán voltak rajta kívül, akiket a császár nem tett főtisztté, akik nem kapták meg a kiszemelt leány kezét vagy a bankkölcsönt, mégsem léptek Széchenyi útjára. Világos hát, hogy az indítékokat, alapokat egészen másutt kell keresnünk.

Kezdjük azzal, hogy bár Széchényi Ferenc nem beszélt gyermekeinek múltról, süllyedt jelenről, ám folyton a nép iránti jóindulatra intette őket. Végakaratában is azt hagyja, hogy vagyonukat olyan letétnek tekintsék, mellyel jobbágyaik és a szegények sorsát vannak hivatva jobbítani. S egy ízben, a somogyi birtokokra látogatván, István gyermekével megcsókoltatja egy öreg paraszt kezét, mondván: ez az a kéz, mely neked a ruhát, élelmet előteremti!... Az ilyen és hasonló példák alapján persze nem föltételen keletkezik, de mindenesetre érthetőbb a férfikorba jutott gyermek 1820. augusztus 9-i naplóbejegyzése: „Svadronyomndk a Debrecenhez közeli kis erdőben (a helybeliek már akkor is Nagyerdőnek hívták — a szerző) ünnepséget rendeztem. 200 kancsó bor, 10 forint ára kenyér, 20 forint ára szalonna volt a frissítő. Az emberek veres nadrágban és fehér zekében voltak. Fesztelen viselkedésük úgy megszépítette őket, hogy kezdem szeretni a századomat. A sorba-rendbe igazodott vagy rapporton álló közkatonában az ember sehogyan sem képzelheti el Aohillészt. — Annyira ellágyulok, ha valami hazait látok, hogy egy hegedű, egy cimbalom, de még egy duda iá elég, hogy sírásig elszoruljon a szívem! Senki se akarja megváltoztatni vagy éppen elpusztítani egy nemzet nyelvét! Olyan az, mint a zománc, mely védi a fogat. — A svadrony, anélkül, hogy az emberek berúgtak volna, úgy nekitüze- sedett a végén, hogy roppant kedvet éreztem ott rögtön valami attakra indulni velük. Így kellene 30 000 főnyi hadsereget fölkészíteni az ütközet napján, hogy a győzelmet kivívja!” — Tudjuk, hogy majd jóval később a pesti kaszinóban a népzene, a népművészetek alapvető jelentőségéről beszél, sőt bemutatja a gyöngyösi kapások táncát, ahogyan azt legényeitől tanulta annakidején. S tudjuk azt is, hogy nem a fent leírt egyetlen esetben vendégelte meg katonáit, sőt a napos káplár és közlegény mindig egy asztalnál ebédelt vele, ami nem kevés rőkönyödést váltott ki tiszttársaiból.

Ám naplójában általában is nyomonkövethetjük a népről, a szülőföldről vallott felfogás változását, komolyodását.

1815. december, Anglia: „A gőzgép a mi hazánkban felesleges. Egy harcias nemzethez a szilajság illik: ezt igénylem én Magyarországtól, nem pedig szövőgyárat.”

1818. július, Itália: „A tökéletességhez tartozik a haza! Erőteljes férfiak és erkölcsös nők! Schiller harangja — jösszte! Jösszte hát vissza teljesen és élőn az emlékezetembe! És te, Teli Vilmos, független és szabad hegylakó: jöjj asszonyoddal és fiaddal !”’

„1819. június 25-én Bécsből Nagycenkire gyalogoltam. E távolságot 11 német mérföldre becsülöm. — Mily jól esik inni, ha az ember alaposan elfáradt! De ezt csak akkor érezzük, ha nélkülöznünk kellett! Bizony, az életet lentről fölfelé kellene kezdeni! Általában mennyivel kevésbé lennénk igazságtalanok a dolgozó osztállyal szemben, ha ínség és nyomor révén megtanulnánk: mily keserves az édes kenyeret előteremteni!”

1820. Karácsonyán: „Törökszentmiklóson voltam. Nyomorúságos vidék. Megértem, hogy némelyek öngyilkosságra gondolnak, ha e pusztaságban kell álmok. Énrám nem tesz kellemetlen hatást, sőt néha érthetetlenül jólesik, hogy tekintetemet éppoly kevéssé érzem korlátozottnak, mint gondolataimat.”

1821. április: „Egy paraszttal szívesebben beszélek, mint évszázadunk valamely tudósával. A józan ész kevésbé fárasztó és kellemesebb, mint egy széplélek.”

1822. január: „Aki kicsiben — mikor dicséret és jutalom csak a lélekben és a szív774