Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék
feleli Strausz. — Egy egész Hegy! — és durr, két hatalmas pofon. — Hallottak ilyet! Egy egész heggyel kell neki!?! Ilyen volt hát az első délután humora, s egyúttal szép jövőm fenyegető ígérete . .. Négy csapatba osztottak minket, korosztályok szerint. A legfiatalabbak 6, a legidősebbek 18 évesek. Számomra teljesen elképzelhetetlen volt, hogy most már évekig a Csapatban harminc-negyven gyerekkel együtt leszek összezárva egy nagy teremben, amelynek úgyszólván egész hosszát két asztal lábalta végig, két—két hasonlóan hosszú lócával az asztalok mentén. A terem végén és az ajtó mellett, a bejáratnál álltak a fiókos szekrények, ahová tankönyveinket és „privát” holmijainkat raktuk. Az ablakok közötti falrészekre a ruhafogasokat szerelték, ahol téli kabátjaink vagy lódén havelockjaink és sipkáink lógtak. A bejárattal szemközt, a két hosszú asztal előtt egy kisebb asztalka mellett ült a „felügyelő” úr, aki a rendre vigyázott, és aki kihalgatott a másnapra feladott leckékből — pontosabban csak azokat hallgatta ki, akikről feltételezte, hogy nem készültek. Amikor „árvaházi növendék” lettem, már eltanácsoltak az első gimnáziumból — magyarul — kirúgtak, még az első osztály befejezése előtt, s így újra kezdhettem, de most már „polgári” iskolában. Az igazgató úr — éppúgy, mint a felügyelő — pontosan tudta, hogy ismétlő vagyok, s így különösen „pikkeltek” rám, gondosan figyelték készülésemet a másnapi leckékre, de bármilyen gonddal is ügyeltek, újra elbuktam, mégpedig nyolc vagy kilenc tantárgyból, s így harmadszor is nekilódulhattam az első osztálynak. Tudtam, hogy a harmadik próbálkozás után is csak kegyelemből engedtek tovább, míg végre, nagy keservesen, 16 évesen befejeztem a négy polgárit. (Folytatjuk) DRÉGELY LÁSZLÓ: MEMENTO II. 745
