Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék
ségbeesett és félszeg ígéretét, amikor otthagyott az árvaház földszinti folyosóján: mindjárt visszajövök — mondta, és csak három hét múlva láttam viszont a havonta egyszer engedélyezett látogatáskor? . .. Mire is emlékezhettem? A szép múltból nem a valóságos napsütésekre, a csodálatosan hosszú nyári délutánok elnyűhetetlen idejére, a játékokra és a gulyáslevesre, amit imádtam és a népligeti színes papírból készült forgókra, a krumpliba dugott hurkapálcákra és a szívderítő verkli zenére és sorolhatnám; még mi mindenre, ami valóságos volt; a gyermekkor esztendeinek soha vissza nem idézhető képeire az emlék-tapétákon. Nem voltam képes elhinni, hogy megfosztottak a múltamtól, és egy másik múltat teremtettem; egy olyan mítoszt, ahol a mitológiai főhős magam voltam, lehetőleg olyan staffázsok között, melyeket a szellem anyagából eszkabált össze a képzelet: amíg mások bélyeget, számolócédulát, patkószeget vagy pénzt gyűjtöttek, én újságokból és képeslapokból kivagdostam azoknak az íróknak, költőknek a képmását, akiknek a neve legalább olyan ismerős volt számomra még otthonról és a Nyugatból, mint árvaházi társaimnak Braun, Molnár, Orth, Opata és Jeny neve az egykori MTK aranycsapatából... Ady Endre, Babits, Kosztolányi, Krúdy, Karinthy, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond és mindenek felett Osvát Ernő volt annak a csapatnak a tagja, amelynek én „drukkoltam”. Ügy éreztem, hogy az egész magyar irodalomnak rokona vagyok, csupán azért, mert Osvát Ernő anyám fivére volt. Szükségem volt valamire, ami visszaadja biztonságomat, szükségem volt valakire, aki valóban valaki volt, mások szemében is, hogy ezáltal valamiben különbözzek a többiektől, s ezáltal én is valakivé váljak ... (Évtizedekkel később vált nyilvánvalóvá számomra, hogy minden sznobizmus gyengeséget leplez: mások erejét, értékét, mint pajzsot tartjuk magunk elé, mert valami iszonyatos bizonytalanság és tanácstalanság felfordítja a valóságos hierarchiákat, és értékrendünk kibicsaklik.) Istenem! „valakivé válni” — „Valakinek lenni” — mindenki itt kapja legmélyebb sebét a hiúságok marólúgjától ... Dehát egyelőre ott állok az árvaház földszinti folyosóján, tétován bámészkodva: mi is zajlik körülöttem? B.-né, az a mumifikált szörnyeteg osztja ki a „kincstári” holmit: egy pár fekete bakancs, egy pár kapca, hosszú alsónadrág (az első életemben), fehér ing, fekete posztó öltöny, fekete havelock (malaclopó köpeny), fekete télikabát, katonasipka két rézgombbal és a régi K.U.K. tiszti köcsögkalap, alján fekete lakk-sildjével, de zsinór nélkül — talán ez volt a leg- árvaházibb öltözékünk, ez az iskolai altiszti vagy rendőr és kalauz tökfedő. Már az első félórában bemutatkozott nekünk B.-né ordas humorával, amikor megkérdezte az egyik „új növendéket”: — hány rézpitykát akarsz a sipkádra? — Hármat — felelte a zöldfülű, teljes jóhiszeműséggel. — Ügy, hármat?! — üvöltötte B.-né, — kettő nem is elég, mint másnak? — És leesett az első frász, amit egy széria pofon követett. Volt, aki beijedt, és megette a kefét s csupán egyet merészelt kérni. — Úgy, egyet, te senkiházi! Hogy kibeszéljék az árvaházat, hogy még a gombot is irigyeljük tőled! — ömlött a szó B.-né szájából, mint a klozet vize lehúzáskor. .. .Ennyi „szemléltető” ábra után nekem már könnyű volt kettőt kérni. De a pofonok még hátra vannak, öt esztendőbe igen sok belefért ... Talán még szemléltetőbb, ha az első napnál maradunk. 1925. szeptember első napjainak egyike, H. igazgató úr tanszereket oszt és kiadja az első évfolyamnak megfelelő tankönyveket. Még ma is emlékszem a hosszú, vörös orrú „Kis Strauszra”, akit megkérdez H. igazgató úr: — Tollszárad van-e? — Még nincs — feleli a Kis Strausz. Tollhegy kell-e? — kérdi újból H. úr. — Igen — 744
