Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - TANULMÁNY - Laczkó András: "Hangom oly messziről sajog..." (Fodor András arcképéhez)
magyarázás / erővé lesz a konok akarathoz / védjegy az elszánt / becsület ürügyén. / Sebünk a büszke nemesi címer, mit / akkor is hordunk még, ha a veszejtő / magány köréből / nincs menekülés (Berzsenyi Dánielhez). Amikor születésének kétszázadik évfordulóján tisztelegtek emléke előtt, ismét azt hallgatja, „miket mond” — Hársházi Sándor niklai paraszt hangján — a kétszáz év ravatalát is / lerázó klasszikus (Berzsenyi-ünnep). A két vers megírása közötti tág időhatár mutatja, hogy Fodor lírájának egyik lényeges eleme a művészsorssal való szembesülés. Ír Stravinskyról, aki úgy élt, hogy mindent elért, s az „ingatag időben” ott csendül a továbbélés igazi mércéje: a mű. Azután Egryről, aki alkotásaival törődött csak és halála után „mégis megfogant” a fejekben tanítása (Két sírdomb). Szólt Csokonairól, Petőfiről (A garabonciás). Sehol nem merevíti, inkább belső ösztönző erővé teszi a sorsok tanulságait: Amíg hát élni méltó, / itt lakik bennünk, bennem / mindennek ami nincs, / mi konok-lehetetlen, / nekifeszíti ádáz kos fejét — mondja Petőfi című versében. A meditáció Fodor legadekvátabb költői eszköze, de gyakori a leírás, egy-egy felbukkanó emlékkép kiterítése, s van példa a szimultanizmus alkalmazására is. A tőle megszokott egyszerűséggel, áttekinthető módon ír. Nem ölti magára sem az érthe- tetlenség mezét, sem a tudálékosság álarcát. Hiszi, a költő mindenről szólhat, akár a legelvontabb dolgokról, de vállalnia kell annak kockázatát, hogy szavai nem tudják pontosan a világ lényegét, az élet értelmét kifejezni. A tartalomhoz igazított versmondat, a látszólagos kötetlenség szigorú rendje teszi lehetővé, hogy követhesse az élőbeszéd könnyedségét. Nemrégiben írta — Takáts Gyula verseinek ürügyén —, hogy az emberiség jövendő nagy gondjai közé tartozik az élet méltó feltételeinek megőrzése a földön, külső és belső tényezők együttesében. Sarkítva úgy fogalmazhatunk, hogy a táj szépsége, színei, szelíd hullámzása alap, amire poézis, költői világ épülhet (Táj). Mert Fodor eltéphetetlenül kötődik a valóság részeihez, erősödött meg hite az öntartás szükségességében, egy belül funkcionáló mérce kialakításában. Olvassuk csak Hunyorgó, távoli égfjének befejező sorait, amelyek a táj változó-változatlan arculatának vizsgálata nyomán születtek: Nagy hajam volt és bánatos arcom. Olyan akartam lenni, mint a költők. Azóta láttam igazi tengert. Nem akarok már hasonlítani senkihez, csak magamhoz. A tehetség kiteljesedésében az önbecsülésre törekvés fix pont. Ugyanakkor ingatag is. A külső világ dolgai közötti eligazodásra törekvés egyfajta belső bizonytalanságot hoz magával: eltévedek magamban mindörökre — írja a Másik végtelenben. Ezért megy mások elébe emberi tartással, önbecsüléssel, a moralitás alapjáról szembesül és mutat fel értékkülönbségeket, amelyek a jövő zálogai lehetnek (Közös kenyér, Didó és Aeneas, Lakomák). Ellentmondásos kép tükröződik Fodor lírájában az emberi kontaktusokról. Verseinek ezen vonulatában érződik leginkább, hogy apró etikus megnyilatkozásokra érzékeny „szeizmográf”-ként tanúsítja a változást, illetve annak helytelen arányait. A társak iránti bizalom pályakezdésétől jelen van költészetében (Mulatság, A legszebb. Láthatatlan írás), de indulásától együtt járt a csalódásokkal, meg nem értéssel, támadásokkal. Soraiban megpendül a becsapottak szitka, némasága (Változás), és helyet kap a testvérből lett gőgös idegen (Töredék) viselkedésének leírása. Hozzá kell tenni még, hogy jelenkorunk egyik legnagyobb magatartásbeli gondjának a közönyt tartja (Elállt a szél). Divatos szóval akár elidegenedést is mondhatnánk, annál inkább, mert a modern európai művészetnek e kérdéscsoportra adott válaszait a költő érzékeny figyelemmel dolgozza fel. Hivatkozhatunk Fellinire. Nemcsak azért, mert egyik versében a Nyolc és fél záróképét idézi, hanem Fellininek hódolva jut el a tanulságig: mily csodás a szörnyű! Joggal mondhatja így, hogy csúf önáltatással nem 690
