Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)

— Jobban tennék, ha lelépnének. Honnan a csodából pottyantak ide? — Indulni készült, aztán hirtelen megtorpant. — Miért nincsenek ott a közönséggel?

— Mert mi különállóak vagyunk — felelték ismét egyszerre.

Az asszisztens a bajszát rágta. Egy ötlete támadt:

— Akarnak pénzt keresni?

— Szíves örömest — mondták, és puikedliztek.

Beterelte őket a műszerkocsiba.

— Ebbe a mikrofonba — kezdte az asztalnál — legalább háromnegyed percig hangosan és sokszínűén nevessenek. Hirtelen kitörésszerűen, viharosan, mint egy rohadt kabarén nevetnének, szóval értik: megkukult a közönség, nincs aki röhögjön. Rendi?

— Rendi.

— Éljen, éljen! — kiabálta egykedvűen az asszisztens. — Brávó, brávisszimó! Maguk aztán tudnak nevetni, a mindenit!

Az asszony és a férfi a Díszőrség téri cukrászdában ültek. Teát iszogattak, és figyelték a televíziót: a kinti verseny mozdulatlan arcú közönségét, valamint a készülékből ki-kirobbanó saját nevetésüket. Karneválozók kezdtek szállingózni a város más részeiből is; a cukrászda nemsokára megtelt ázott, hangos emberekkel. Először kisebb csoportok jelentek meg, de aztán mintegy nyolcvan fő — csupa munkás ember — szállta meg a cukrászdát: mérhetetlen mennyiségű sütemény, torta, krémes került az asztalokra. A konyhából négy igen testes fiatal nő, és a segítőjük, magas pattanásos arcú fiú bukkant elő. Széket toltak a tévékészülék elé. Ősz hajú, ünneplő ruhás férfi lépett közben a meggyszínű plüssel letakart dobogóra. Szemüvegét levette, úgy szólt:

— Hölgyeim és Uraim. Irodalmi műsor következik. Legyenek szívesek figyelni!

Kanalak és tányérok csörömpölése, valamint a televízióból felhangzó nevetés

zaja nyomta el a hangját. A képernyő egyszer a tér kövezetén gubbasztó közönség húsvét-szigeteki szobrokéhoz hasonló ábrázatát, másszor pedig a versenyzők mókás mozdulatait’ mutatta. A cukrászdabeli közönség végre fülelni kezdett. De tányérjaikról a világért sem emelték volna fel tekintetüket. Az előadó ekkor megelégelve a tévéből előtolakodó idegen zajt, ráparancsolt egy belépő pincérnőre, hogy azonnal kapcsolja ki azt a marhaságot, tekerje ki a nyakát annak az ostoba készüléknek!

A pincérnő csak a hangot halkította le. Erre — de csak egy pillanatra — elcsendesedett a terem. Az előadó lelépett a dobogóról. Két férfi lépett a helyére. Egy magas, barna bőrű, kopaszodó, fekete szakállas, a másik ennek ellentéte: alacsony, sokkal fiatalabb, hullámos barna hajú, csupasz képű suhanc. A csupasz képű színész arcán költői merengés ült: Fekete hasú dobgitárt ölelt magához, némi tűnődés után álmatagon megpendítette:

Sem bajszom, sem szeretőm; a pálmafák levét tiing, tiing, tiing — tengerek isszák.

Gyűljön meg anyu,

gyűljön meg anyukám az erdőd,

ha még egyszer gyermeket szülsz.

A gitár hangja reszketve kelt lábra. Bejárta a cukrászda minden zugát. Végül fölkapaszkodott az üveggyöngyöktől csillogó csillárra, amely — más hangon ugyan, de meggyőzőbben verte vissza a kipengetett dallamot.

— Papa — vette át ezután a szót a másik színész, utánozva a gyermek hangját —, Testemen fekély van, szememben álomkór, nincs melle a holdnak, homokba fúltak már a szarvasok, jaj, papa, sohasem lesz bajszom.

664