Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)
— Mert hát milyen világ az a világ — folytatta a szakállas —, amelyik úgy értelmezi korát, miképpen a koporsóbeli féreg értelmezi önnön helyzetét, miszerint, ha elfogyott a test, amelyből kikeletkezett, saját féregtestét falja fel. — Milyen, milyen — könyörgött a gitár. — Ezt a kérdést, hölgyeim és uraim — zengte újra a szakállas —, önökre, az önök gyönyörű fantáziájára bízza most a szavak mestere. Legyenek mielőbb áldottak, hogy megfejthessék ezt a megfejthetetlen titkot. Befejező szavaira nem taps, hanem kanalak, villák és poharak csengése-csörgése felelt. Pincérnők újabb serege jelent meg a teremben. Megrakott tálcákkal sétáltak az apró asztalok között. Piros üdítő italokat és habtól duzzadó oroszkrém-tortákat szervíroztak az ínyenc vendégseregnek. Valaki felerősítette a televízió hangját, amelynek addig néma képeit hűségesen nézte a négy testes nő, a cukrászfiú, valamint az asszony és a férfi. Kézen fogva mentek. A Díszőrség téren pöttöm kislány, öt-hatéves gyermek lépett hozzájuk. Noha az eső rég elállt, a kislány parányi piros esernyőt tartott a feje fölött. Szép volt, és olyan benyomást keltett bennük, mintha most lépett volna ki a város valamelyik fényes kirakatából. — Néni és bácsi — kezdte —, azonnal jöjjenek utánam. — Megfordult, és elindult előttük. Járása az indián gyermeklányokéhoz hasonlított, akik velük született tulajdonságaik folytán a lehető legkorábban megtanulják édesanyjuk büszke és magabiztos járását. — Meghalt az anyukám — mondta egy márványkeretes kapunál. A homlokzatra címer formájú ábrát véstek az építők, mint az uralkodói családok ódivatú sírboltjainak bejáratára egykor. — Tegnap óta haldoklik — folytatta a kislány — és ebéd után azt mondta, hogy meghalt. Jöjjenek föl, beszéljenek vele. Nem akarom még, hogy az anyukám nagyon meghaljon. Beléptek a kapun. A kislány nem csukta össze az esernyőjét. Szomorú arcot, nagyon bánatos kis arcformát öltve engedte újdonsült ismerőseit előre. A lépcsőnél balra terelte őket. Kulccsal végül kinyitotta a liftajtót, majd így szólt: — A bácsi és a néni nehogy azt higgye, hogy a liftben nem lehet rendetlenkedni. A tiltó feliratokkal ne törődjenek; a ház lakói anyukám kivételével egy szálig kivonultak karneválozni, és most mindent szabad. Én megengedem. — Becsukta maga mögött a liftajtót — Most pedig — mondta, mialatt mentek fölfelé —, nézzék meg ezeket a feliratokat. Olvassák el, és tessenek nagyon utálkozni. — Csöppnyi ujjúval mutatta a liftbeli táblákat, a táblákon a feliratokat. EZ ŰRI HÁZ! — olvasta a férfi és az asszony.— SEM A LIFTBEN, SEM AZONKÍVÜL HANGOSKODNI, LÁRMÁZNI, KÖPKÖDNI, ÉNEKELNI, KOLDULNI. ALANTASAN VISELKEDNI NINCS SENKINEK SE JOGA! FERTŐZŐ BETEGÉT á LÉPCSŐHÁZBAN, A HÁTÁN CIPELJE! FIGYELMEZTETJÜK, A HÁZBÖL ÖTVEN ŰRI CSALÁD LESI MINDEN MOZDULATÁT. A LIFTET EZÉRT ÜGY KEZELJE, MINTHA TUDNÁ: A FELVONÓ NEM AZ ÖNÉ, HANEM A MINDENKOR TISZTELETBEN TARTANDÓ ÚRI CSALÁDOKÉ! A kislány egy széles, és a szokottnál nagyobb méretű vaspántos ajtóhoz vezette őket. — Most pedig — mondta zsebéből hatalmas kulcscsomót rángatva elő —, most pedig — mondta újra —, a bácsi segítsen nekem. A kisszékemet valaki cselből eldugta. Nem érem fel a zárakat. Négyszer kell elfordítani mindegyiket. A nagypapa valamikor lakat- és kulcsgyáros volt. Ez a ház, amelyben most vagyunk, valamikor ugyancsak a nagypapáé volt. Amikor építették, megparancsolta, hogy minden lakás külső ajtaját három erős zárral szereljék fel. Megjegyzendő: a zár nagypapa találmánya. Az is megjegyzendő, hogy soha semmit el nem vettek tőle, csupán egyszer, de akkor aztán mindenét: Házát, gyárát, frakkját és kalapját. Elkobozták a szakái - lát is. Iszonyú hatalmak kerítették akkor birtokukba a világot. Ez utóbbi mondat — mondanom sem kell — nem tőlem, tőle származik! — Hirtelen elhallgatott, maja 665
