Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)
tőled; én mér mióta itt vagyok, és ... (Fölvesz egy könyvet, meg egy száraz kenyérdarabot és bedobja az asztal alá őket, aztán csüggedten megáll.) NAGY: Nem megy? SÜKET: Nem. NAGY (egy széles mozdulat): Együtt talán ... Segítsek? SÜKET: Köszönöm, de ne! NAGY: Miért? Ha ketten... SÜKET: Hagyd! NAGY: Hát, pedig jobb lenne, az biztos. SÜKET: Mondtam már. NAGY: Jól van, na, nem erőltetem. SÜKET: Most megsértődtél? NAGY: Nem. (A bőrönd fölé hajol.) Dehogy. SÜKET; Látom rajtad. NAGY: Mit? SÜKET: Hogy megsértődtél. NAGY: Nem érdekelsz. SÜKET: Megbántottalak? Bocsáss meg, nem akartam! NAGY: Még szép. (NevetJ Szép, hogy nem akartad. (Süket mereven nézi Nagyot, Nagy abbahagyja a nevetést.) Na, mi van? SÜKET: Ne kiabálj! NAGY (hangosabban): Nem kiabálok. SÜKET: Nem? NAGY (kiabál): Nem hát. SÜKET: Azt hittem. NAGY: Hagyjuk ezt; inkább a saját dolgoddal törődj! SÜKET: Igazad van. (Fölveszi Nagy pizsamáját az ágy mellől.) Ez meg... (Nem folytatja, visszamegy, letörli vele a széket. Fölnéz.) Legalább jutok valamire. (Tovább folytatja a rendez- kedést, most az asztalon.) NAGY; Mit csinálsz? SÜKET: Mondtam már. NAGY: Bocsáss meg, de nem értettem. SÜKET: Még segíteni is akartál. NAGY: És, nem segítettem? SÜKET: Nem. NAGY (föláll, odamegy Sükethez. Lelkesen): Még nem késő, még segíthetek. Mit csináljak? SÜKET: Rendet. (Megáll, körülnéz.) Rendet kéne csinálni valahogy. NAGY (csodálkozik): Rendet? SÜKET: Rendet. NAGY (leül): Aha. (Nem érti.) És ki mondta ezt? SÜKET: Senki. NAGY: Csak úgy magadtól jutott eszedbe? SÜKET: Igen. NAGY (elismeréssel): Jó ötlet. SÜKET (széttárja a karját): Á. NAGY: Na, na, csak ne szerénykedj! SÜKET: Nem, nem, igazán nem nagy dolog. NAGY: Most el kell mennem, de ha visszajövök, akkor tényleg segítek. Szevasz. Mindjárt itt leszek. (Kimegy, becsapja maga után az ajtót. A bőrönd, körülötte a szappan, a pohár, a fogkefe, ottmarad a szoba közepén.) SÜKET (fölnéz, de nem szól folytatja a rendezkedést. Kis szünet után): Na. (Megtörli a homlokát, fölegyenesedik, nyújtózik egyet, elégedetten néz végig a szobán. Minden a régi. Fojtott büszkeséggel.) Hát azért alakul! (Kis szünet után csüggedten.) Csak az a baj, hogy nem lehet észrevenni. (Magának hevesen.) Inkább csináld, mint hogy gondolkodói! (Négykézlábra ereszkedik, bemászik az asztal alá.) Hát igen. (Kimászik az asztal alól, kezében az imént ledobott száraz kenyér. Föláll, leteszi a kenyeret az asztalra.) Erre még szükség lehet. (Újra leereszkedik az asztal alá.) KAPÁS (belép az ajtón, mindkét keze teli zacskókkal, az ajtót a könyökével löki vissza): Szevasztok. (Körülnéz, Süket most mászik ki az asztal alól.) Egyedül vagy? SÜKET (föltápászkodik): Látod. KAPÁS (az asztalhoz megy, ledobja a zacskókat): Nektek hoztam. (Egyet Süket felé lök.) Nesze. SÜKET (fölemeli a zacskót): Mi ez? KAPÁS: Nem mindegy? Fő az, hogy ingyen van. SÜKET (visszaejti a zacskót az asztalra): Kösz, de nem kérek. KAPÁS: Kaja, te bolond. Ha tudnád, milyen jó! Én már ettem belőle. SÜKET: Nem vagyok éhes. KAPÁS: Azért csak kóstold meg! SÜKET (ellöki maga elől a zacskót): Kóstdlija a rosseb. KAPÁS: Na, azt hittem, örülsz majd neki, és tessék, itt van, ezt értem el vele. Különben gondolhattam volna. SÜKET: Ki kért meg rá? KAPÁS: Senki. 625
