Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)
NAGY (lehajol, hogy megnézze, de nem sikerül, már félúton vissza kell kapnia a fejét): Hú, az isten, hogy zúg még mindig! (Vár. Süketre néz. Bizalmasan.) Tudod . .. SÜKET: Tudom. NAGY: Ha lehajolok, ugye, mondtam már. SÜKET: Mondtad, hát persze, hogy mondtad. NAGY: Nem szabadna lehajolnom. SÜKET: Nem. NAGY (a hasához kap): Mindegy. (Elindul az ajtó felé.) SÜKET: Már megint? NAGY: Aha. (Aztán közben meggondolja magát, visszafordul, és leül az ágyra.) SÜKET: Na, mi van? NAGY (zavartan): Semmi. SÜKET: Nem kell? NAGY; Ügy látszik. (Fölugrik.) Vagy... (Megtorpan, legyint, visszaül.) Eh. SÜKET: Nem értem. NAGY: Én sem. SÜKET: Elmúlt? NAGY: El. (Föláll.) Azért mégis neki kéne vágni, elindulni! SÜKET: Hova? NAGY (széttárja a karját. Az mindegy. SÜKET (csodálkozva): Mindegy? NAGY: Hát nem? SÜKET sNem tudom. Erre még sose gondoltam. Te már csináltál ilyet? (Nagy bólint.) És nem lett belőle semmi baj? NAGY (Leül): Nem. SÜKET: És ha megkérdezik, hogy hova mégy? NAGY: Nem kérdezték. SÜKET: De ha mégis! (Nagy megvonja a vállát.) WC-re, igaz-e? (Nevet.) Nem rossz ötlet ez a WC. (Megigazítja a nadrágját.) Kár, hogy nekem nem kell. Persze attól még mondhatnám. (A szekrényhez megy, kivesz egy csomag WC-papírt, morzsolgatja.) Milyen jó fogása van! (Visszateszi.) Hiába. Valami imást kéne kitalálnom, mert azt azért mégse mondhatom, ha véletlenül mégis találkozom valakivel, hogy... (Ellép a szekrénytől. Nevet.) Miért ne mondhatnám? (Visszamegy, kiveszi a papírt, zsebregyűri. Elindul kifelé.) Mért ne? Megáll az ajtóban. Nagy lefekszik; kapkodva burkolózik be a pokrócba. A falnak fordul, nyikordul az ágy, majd csönd, csak a szuszogás hallatszik.) Elaludt. Talán mégis az lenne a legjobb, ha elbújnék. Hát persze. (A szekrényhez megy, kinyitja. Belenéz.) Nem, nem lesz jó, erre egyszer már nagyon ráfáztam. (Megtapogatja a lábát. Becsukja a szekrényt. Az ajtóhoz megy, kinyitja, kinéz.) Mégiscsak ez volna a legjobb. (Kimegy. Nyitva hagyja az ajtót. Rövid szünet. Nagy egyedül van a szobában. Alszik.) KAPÁS (bejön a nyitott ajtón, becsukja maga mögött. Nekitámaszkodik a falnak, mint aki nagyon fáradt): Ezek már alszanak. Szerencsére nem oltottak le. Volt már abban is részem: sötétben botorkálni. Hát mit mondjak, eh, jobb, ha nem mondok semmit. Mégiscsak jó), hogy az a ... hogy is hívják, hogy is ... mindegy na ... föltalálta a villanyt. Ha mindez gyertyalángnál történne ... Hagyjuk, nem ott történik. Szerencsére? Nem tudom. Régen volt már, és azóta állítólag folyton világosodik, és egyre gyorsabban, egyre gyorsabban... Rossz ómen. (Ellép a faltól, sétál. Most egész friss, nyoma sincs az iménti fáradtságnak. Az ágy előtt megáll. Nagyot nézi, aki tetőtől talpig pokrócba burkolózva alszik.) Az én ágyamban! És még a cipőjét se húzta le, talán még tetves is! (Nagy forgolódni kezd.) Hogy forgolódik! Biztosan nem szereti, ha figyelik. Dehát ki szereti? Lehet, hogy senki. És mégis mindenkit... Talán még engem is. (Lassan, egyre fáradtabban visszahátrál a falhoz.) Biztosan. (Nekidől.) No, de mindegy. És ha nem... (Megnyikordul az ágy.) ... hát nem. NAGY (fölriad, fölemeli a fejét): Igenis, igenis! (Visszahanyatlik, alszik tovább. Aztán váratlanul fölül, leugrik az ágyról. Kiabál.) Igenis! (Hasra veti magát a padlón, föláll.) Igenis, igenis! (Kapásra mutat.) Megvagy. (Feléje rohan.) KAPÁS (védekezőén maga elé emeli a kezét): Na, na! NAGY (megtorpan): Megvagy! (Elindul Kapás felé.) KAPÁS (kitér): Ébredj már föl! NAGY: Tessék? (Egészen közel állnak egymáshoz, az arcuk csaknem ösz- szeér. Kapás sápadt, Nagy liheg.) Bocsánat! (De nem mozdul.) 620
