Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)
KAPÁS (hátrálni próbál, de nem tud, mögötte a fal): Vigyázz! (Megpróbálja óvatosan eltolni Nagyot.) NAGY (hátrál egy lépést): Mi van? KAPÁS: Semmi. NAGY: Akkor mért vagy olyan ideges? KAPÁS: Ideges, én? NAGY: Igen, te. KAPÁS: Nem vagyok ideges. NAGY (újra közel lép Kapáshoz): És nem is félsz? KAPÁS: Mitől félnék? NAGY (vállat von): Hát csak úgy. (Lassan, szórakozottan fölemeli az öklét. Most már mutatja is.) Hogy egyszer esetleg leszámolunk. (Támadni készül, de túl sokáig tart a készülődés, és túl lassú maga a mozdulat is.) KAPÁS (hasba rúgja Nagyot, mikor az éppen előre lendülne): Nesze. NAGY (elvágódik): Aú! KAPÁS (odalép Nagyhoz, nézi. Nagy mozdulatlan. Kapás kis szünet után a cipője orrával megpiszkálja Nagy fajét): Még élsz? (Nagy meg se mozdul. Kapás ijedten.) Csak nem haltál meg? (Letérdel, úgy vizsgálja Nagyot.) Na, éppen ez hiányzott nekem! (Átkarolja, s megpróbálja fölemelni.) Na, gyere! (Visszaejti. Nagy feje nagyot koppan a padlón.) Nem megy. (Föláll. Éppen a térdét porolja, amikor kopognak.) A legjobbkor ez is! (Lehajol. Újra próbálkozik. Most a lábával.) Talán így köny- nyöbb! (Ez sem sikerül, visszaejti.) Az istenit, hát ha valami egyszer nem megy akkor az nem megy. (Fölegyenesedik, elindul az ajtó felé, megtorpan, visszafordul, majd megint az ajtó felé. Vár. Üjra kopognak, most még erősebben, mint az előbb. Maga elé, morogva.) Megyek már, megyek. (Az ajtó felé, hangosan.) Ki az? SÜKET (kívülről): Nyisd már ki az istenit; mit szórakozol! KAPÁS: Te vagy az? SÜKET: Ki volna! Vagy valaki mást vártál ? KAPÁS: Ugyan! SÜKET: Hát akkor meg miért nem nyitod? KAPÁS: Nyitva van. SÜKET (rugdossa az ajtót, dörömböl): Egy frászt! (Tovább dörömböl, az ajtó hirtelen kinyílik. Süket úgy esik be a szobába; elbotlik az éppen a földön heverő Nagyban, ráesik.) Hát ez meg mi? KAPÁS: Na látod, mondtam én, csak egy kicsit be volt szorulva. SÜKET: Mi ez itt? KAPÁS: Hol? SÜKET: Itt. KAPÁS (csodálkozva néz körül): Hol? SÜKET: Itt. (Mutatja.) Alattam. KAPÁS (közelebb lép, lehajol): Jé! (Fölegyenesedik.) Nem tudom. SÜKET (föltérdel, aztán visszahajol Nagyhoz, hosszan vizsgálja. Magának): Mi baja lehet? KAPÁS: Talán beütötte a fejét. SÜKET (még mindig Naggyal van elfoglalva): Nem látszik rajta semmi. KAPÁS: Akkor talán mégse a fejét. SÜKET (fölnéz): Lehet, az is lehet. KAPÁS: Talán nincs is semmi baja. SÜKET: Dehát akkor mért fekszik úgy, mintha... (Hirtelen elhallgat.) KAPÁS: Nem tudom. SÜKET (magának): Nekem is pont most kellett elmennem, amikor végre történt valami! (Kapás felé fordul. Bizalmasan.) Hogy történt? (Kapás nem válaszol.) Mért nem mondod el? KAPÁS: Mit? SÜKET: Hát ami történt. Neked ez igazán semmi volna, hiszen itt voltál, nem? KAPÁS: Itt. SÜKET: Hát akkor? KAPÁS: Nem lehet. SÜKET: Miért? KAPÁS: Nem emlékszem. (Elindul az ajtó felé.) Különben is mennem kell. SÜKET: Várj! (Fölugrik, a távozó Kapás után nyújtja a kezét.) KAPÁS (megáll, visszafordul): Nem érek rá. SÜKET (kapást megelőzve az ajtóhoz siet, becsukja): Egy egészen kicsit, na! KAPÁS: Hát jó, nem bánom; de igazán csak egy kicsit. SÜKET: Hova akartál menni? KAPÁS: El. SÜKET: Dehát hova? KAPÁS: Érdekel? SÜKET: Nem. KAPÁS: Akkor mért kérdezted? SÜKET: Rossz szokás. KAPÁS (Nagyra néz, Süket szintén, aztán egymásra): Na, hát ami azt illeti, elég rossz. 621
