Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)
NAGY: Rohadék. KAPÁS: Nem gondolod, hogy ez azért túlzás; ide jöttél, eddig volt a gatyád szarral. (Mutatja, hogy nyakig.) És én megtűrtelek, úgy fogadtalak, ahogy pedig csak vendéget szokás. NAGY: Engem? KAPÁS: Hála, hallottad ezt a szót valaha, tudod, mit jelent? NAGY: Hála, hála... Mit is? Most neim jut eszembe, pedig olyan ismerős. KAPÁS: Hagyjuk! (Eljön az ajtótól.) NAGY: Te vagy megsértődve, te, aki hallgatóztál; szép kis dolog, mondhatom! KAPÁS: Mit csináltam? NAGY: Letagadod? De hiszen ő is látta. (Sükethez.) Hát láttad, te is láttad, nem? SÜKET: Mit? NAGY: Hát azt, hogy hallgatózott. SÜKET: Ki? NAGY: Csak nem azt akarod mondani, hogy nem láttad? Aha, értem! (Az ajtó felé hátrál.) Hát így állunk, összejátszotok! No nem baj, még mindig jobb, ha most tudom meg, mintha később; legalább van mihez tartsam magam, tudom, mit várhatok. (Az ajtóhoz ér, megtorpan.) Sok jót nem, any- nyi biztos. Észrevehettem volna már előbb is. Hát igen, az a porta, vagy mi, már az elején gyanús volt nekem. (A fejét csóválja.) Csak ül, csak ül, csak ül mögötte, mintha oda volna nőve. KAPÁS: És nincs? NAGY: Azt nem tudom. Mindenesetre csak ennyit mondott: a hetes, és semmi többet. Kérdezhettem akármit, mintha meg se hallotta volna. Hát így valahogy, így volt. KAPÁS (visszamegy az ajtóhoz, megfogja Nagy karját): Engedj! NAGY: Hova? KAPÁS: Semmi közöd hozzá. (Szabadulni próbál, félre akarja tolni Nagyot.) NAGY: Na! (Visszalöki a szoba közepére Kapást.) KAPÁS: Mért nem engedsz? NAGY: Hallgatóztál. KAPÁS: Na és! NAGY (Sükethez): Beismerte, hallottad, beismerte! KAPÁS: Most boldog vagy? (Újra megpróbál kimenni. Nem sikerül.) Most már aztán igazán kiengedhetnél, megkaptad, amit akartál. (Lökdösődnek.) SÜKET (Nagyhoz): Hagyd, úgyse tud kimenni. NAGY: Hogyhogy? SÜKET: Be van zárva. NAGY: Tényleg? (De nem mozdul.) KAPÁS (rászól Nagyra): Nem hallottad? NAGY: Jó, jó. (Bizonytalanul, de végül is eljön az ajtótól, a szoba közepén megáll, körülnéz.) He, he, hát akkor maradunk? (Kapás kinyitja az ajtót, kimegy. Nagy csak az ajtócsapódásra figyel föl, ekkor se eszmél rá rögtön, mi történt. Kicsit megkésve.) Az úristenit! Hát ez elment. (Sükethez.) Mért csináltad? SÜKET: Ne haragudj, de nem tudtam; azt hittem, tényleg be van zárva. NAGY: Azt? SÜKET: Azt. Biztosan sajnos sose lehet tudni. NAGY: Sose? SÜKET: Sose. NAGY: Hát ez szörnyű. Amikor idejöttem, azt hittem, itt másképp lesz, de a végén kiderül, hogy ... SÜKET: Nincs. NAGY: Tudod, azt terveztem, hogy itt végre hozzákezdek valamihez, úgy istenigazából. SÜKET: Aha. NAGY: Nem lehet állandóan ... SÜKET: Nem. NAGY: Na ugye, én is ezt mondom mindig mindenkinek, mégse akarja elhinni sbha senki. SÜKET: Nem? NAGY: Nem. SÜKET: Érdekes. NAGY: Egy frászt. SÜKET: Nem érdekes? NAGY: Hát, nem túlzottan. SÜKET: Sajnálom. NAGY: Én is. Kár, hogy ... SÜKET: Kár, kár! Mit károgsz itt a fülembe folyton, he? NAGY: Nem károgok. SÜKET: Hát akkor, varjú van a hónod alatt? NAGY (körülnéz): Hol? SÜKET: A hónyod alatt. 619
