Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Az ismert ismeretlensége - Halmos Ferenc: Illő alázattal
mos könyve akkor igazán érdekes, amikor finomabb összefüggések is előderengenek, kiviláglanak a beszélgetésekből, közös diskurzusból, amelyekhez a jellegzetes gyári zajok vagy kocsmai beszédfoszlányok szolgáltak kísérőül. Halmos munkatársainak állandó témája az arányosság számontartása, sőt, számonkérése. A műhely, az üzemrészt dolgozói folyton mérlegelnek, mérnek: időt, teljesítményt, várható keresetet. Érzékeny műszerként regisztrálják a „produktivitást” és az érte „kijáró” összeget. (Öntudatuk becses részét alkotja az a tudat, hogy ők a „produktív gyerekek”. (S gyakran ütődnek meg azon, hogy az általunk méltányosnak tartott arány sűrűn felborul... Mindenféle manipuláció, „a felsőbbség” beavatkozásának hatására. A munka szerinti elosztás elvének nincs náluk potosabb alkalmazója. Legalábbis „fejben”. A torzulásokat rögtön „kiszúrják”, észreveszik, bármilyen ügyes trükkökkel próbálják őket elleplezni. A vállalati „kontroli-mechanizmus” — Halmos és munkatársai véleménye szerint — bizony akadozva, nem túl sikeresen működik. Bőven akadnak nem kívánt folyamatok, jelenségek, amelyekkel szemben a vezetés egyszerűen tehetetlen. A folyton megsérülő arányosság feletti méltatlankodás váltja ki a munkások „teljesítménytaktikáját”: a termelés „leültetésének” kísértését. A bérért harcolni kell, ki, milyen ügyes, annál eredményesebb a harc. És mindenki a maga módján ügyes — fogalmazza meg egy szakmunkás a helyzet „követelményét”. Végső soron azonban — mert „élni kell”, — mégis csak rá hajtanak az adott feltételek között. És ennek az eredményeképp a lassú gyarapodás, az otthonépítés vagy szépítés, a telek és kocsi is elérhető közelségbe kerül. Milyen áron? Hatvan — hetven túlórával. (Ami Halmos számításai szerint körülbelül 1000 forint pluszjövedelmet jelent. S a jobban igénybe vett ember jobban is „kopik”, ahogy ezt mondogatják is az életükön eltöprengők. Ezek az emberek — a Halmos Ferenc körében mozgók — eljutottak egy bizonyos nívóra. S ezt nem is felejtik el hangoztatni, sőt, dicsekszenek vele. De amit elértünk, nincs arányban az áldozatvállalással — jegyzi meg Vass Tibi, Halmos egyik legerőteljesebben, legérzékletesebben megrajzolt alakja. S mintegy tovább szőve a gondolatot másptt így fakad ki: De ha látnám, hogy ebben az országban mindenki ilyen nehezen szerzi meg, amije van, hogy egyformák a lehetőségek. De nem így van. Nem kell túlságosan megerőltetni fantáziánkat, hogy nyugtalanító igazát elismerjük. Valamelyik soros műhelyértekezlet után — ahol az új követelmények és régi gondok „kaptak szót” — egyik szaki roppant eredetien fogalmazta meg az igény és valóság ellentétét: Az ember, mikor már megért egy kort, igényli, hogy felnőttnek tekintsék. Hogy ne hozzászólhasson a dolgokhoz, hanem beleszólhasson. Milyen egyszerű a képlet: a munkások tehát több „beleszólásf’igényelnek a dolgok menetébe, a gyári ügyekbe. Halmos könyvének vissza-visszatérő motívuma ez. „A melós szeretne társ lenni”. S mint kiderül, hiába vannak „megfelelő” fórumai az üzemi demokráciának, a javaslatok, kritikai észrevételek konstruktív jóhiszemű értékelése helyett sokszor megtorlás a válasz. Kialakul a „mindenben egyetértők egyetértő hallgatása”, ami alap jában véve senkinek sem jó. Érdekesen cseng össze Halmos megfigyelése a munkások beleszólás igényéről Héthy aLjos — Makó Csaba Munkások, érdekek, érdekegyeztetés című szociológiai tanulmányának egyik megállapításával. A két szerző szerint: 600
