Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - SZEMLE - Szelestey László: Tüskés Tibor: Műteremben
mélyes kérdések, gondok megvitatása kapcsán ugyanis mindig akadnak általánosítható, képzőművészetünk sarkalatos problémáit, kínzó feszültségeit érintő gondolatok is. Ezek így együtt adnak kerek egészet. Tüskés Tibor kötetében olyan elevenbe vágó kérdésekkel foglalkozik, mint a vidékiség-vidékiesség (Kolbe Mihály, Altorjai István), szól — közvetve — vizuális nevelésünk elmaradottságáról, illetve az ennek meghaladását célzó figyelemre méltó pécsi törekvésekről (Soltra Elemér)), érinti a műfaji határok mindinkább tapasztalható elmosódását (Németh János), s szól a hagyományok különféle értelmezéséről (Honty Márta, Németh János, Simon Béla). Bors Istvánnal viszont a szobrászat lényegét érintő kérdésekről cserél megszívlelendő gondolatokat. S nemcsak erről... Idézzük a kaposvári szobrásznak az archaikus görög szobrokról mondott szavait! „Amikor azokat a szobrokat láttam, megdöbbentem. Lehet, hogy nem igaz, nem objektív, amit mondok: Ahhoz, hogy még egyszer olyan szobrokat tudjunk csinálni, és olyan hittel tudjunk alkotni, más embertípus kell.” Bors István itt bizonyára nemcsak egyoldalúan a művészekre, hanem a művészetet, a műalkotásokat befogadó (vagy éppen be nem fogadó) emberekre is gondol — a ma még kertjükben törpéket „nevelgető” törpe ízlésűekre... Hasznos, képzőművészeti életünk decentralizációs törekvéseit is sokban segítő könyv a Műteremben. Talán csak egy valamit hiányolhatunk belőle — a kritikai hangvételt. Néha ugyanis túlságosan megértő a kérdező. Mert igaz ugyan, hogy „Az ilyen beszélgetésnek egyébként sem az a célja, hogy eldöntse, mekkora művész, aki megnyitja ajtaját a látogató előtt.” De talán az sem vitatható, hogy olykor azért mégis csak árnyaltabb, s éppen ezért hitelesebb lenne a kép, ha az író — megfelelő tapintattal, de — kissé kritikusabban kérdezne, vagy éppen rákérdezne az elhangzottakra. Mint ahogy ennek hiányát érezhettük Altorjai István elfogult kitételei, a műkereskedelmünket mennybe menesztő szavai nyomán. Annál is inkább, mert aki ennyire otthonosan mozog képzőművészeti életünkben, mint éppen Tüskés Tibor, arról nehezen hihető, hogy ne lenne tisztában az említett gyakorlat hiányosságaival, s az ezek nyomán támadt jogos kritikai állásfoglalásokkal. De ugyanígy a villányi, a siklósi, illetve a nagyatádi alkotótelepeket bemutató, a kötet végére került írásban is akadtak vitára késztető megfogalmazások. Idézzünk csak egyet közülük: „A betonszobrászatnak számos jellemzője van. Különösen a lakótelepek humanizálására lenne alkalmas.” — Tényleg így volna? — kérdezhetjük joggal, s talán az író helyett is. — Betonszobrok kőbányából? Másfelől: az aszfalt tengerek, betonházak — ha nem is szükségszerű, de némiképp érthető, megmagyarázható — betonerdejében még betonszobrok, s idővel talán már betonfák, betonnövények is? Éppúgy képtelenségnek tűnnek, mint a már — időközben sajnos nálunk is tért nyert — felületdíszítgetések: Vasarely geometrikus épületékre testált geometriái. Ugyanúgy nem oldják, sőt inkább csak fokozzák környezetünk elembertelenedését. Az elmaradt kérdések azonban nem vonnak le a kötet értékéből. Az írások olvastán önkéntelenül adódik a felvetés: lesz-e ezeknek folytatása? Lesz-e újabb kötet, amiben a mostaniból kimaradt művészek is — vannak még jó néhányan — helyet kapnának. S ami már remélhetően jobb, s érdemlegesebb fotóanyaggal látna napvilágot. Mert a Műteremben című kötet illusztrációi is azt bizonyítják, hogy nálunk nagyon sok ugyan a fotós, de — mivel legtöbbször nincsenek kéznél, úgy tűnik — mégis kevés a fotó, s különösen kevés a válogatásra lehetőséget adó képkollekció. SZELESTEY LÁSZLÓ 598
