Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - SZEMLE - Szelestey László: Tüskés Tibor: Műteremben
Tüskés Tibor: Műteremben Tüskés Tibornak a Jelenkor gondozásában napvilágot látott kötete a Dél-Dunántúlon Baranyában, Somogybán, Zalában — élő képző- és iparművészek műtermébe kalauzolja az olvasót. Ám ez az atelier itt csak jelképes. S nem is csak azért, mert egy-egy alkotó gyakran kénytelen beérni műteremmé kinevezett lakásával, hanem azért is, mert a fogalom Tüskés Tibornál nemcsak a négy fallal határolt, szűkén vett alkotói birodalmat jelöli. Az író minden esetben a szellemi műhely tágabb horizontját, s egy-egy művész inspirativ környezetét is látni engedi. Mint a most végre helyretett Kolbe Mihály esetében. Az évtizedek óta méltatlanul el nem ismert festőnél az etnikailag, városképileg egyaránt sokszínű, mozgalmas, valóban festői környezet Mohács, illetve a még tágabb vidék érzékletes bemutatása nélkül egyrészt kevésbé érthetnénk a festő közel fél évszázados kötődését, vállalván ezzel a vidéki művésznek gyakran kijáró mellőztetést (a Művészeti Lexikon még csak meg sem említi a nevét). Másrészt enélkül az érzékenyen figyelő, a folyvást változó festői impressziókkal betelni nem tudó Kolbe Mihály alkotói módszerét, gyakorlatát sem értékelhetnénk kellőképpen. A kötet talán legsikerültebb portréjában, a Martyn Ferencet bemutató írásban viszont egy ellentétes művészi alkat műhelytitkaiba enged bepillantást az író. Jómagam is azon szerencsések közé tartozom, akik megfordultak a festő pécsi otthonában, mind a régi Toldy, mind a mostani patinás Káptalan utcai műtermes lakásban. Az itt is, ott is tapasztalt puritán környezet láttán gyakran merült fel bennem is a kérdés: — Honnan mégis a képek színes festőisége? — Az amúgy is nehezen megnyilatkozó művésztől a látogatások alkalmával, a képek, rajzok szemlélése során sosem kaptam kielégítő választ. Most Tüskés Tibor a Káptalan utcai műhely érzékletes, hiteles leírását követően megoldja számomra is a rejtélyt: „Amit láttam az életben, azt nem felejtem el... Az ember egész életében magával hordozza, viseli az összes képi élményét. Ha festek* ezt hívom elő. Becsukom a szememet, és lapozom a képek végtelen sorát.” — fogalmazza meg a képpé válás folyamatát egyszerűen, a laikus számára is érthetően Martyn Ferenc. S mivel Tüskés Tibor nemcsak térben, hanem időben is tágítja a műterem, a műhely határait, képes fellebbenteni azt a fátylat is, ami mögött az életművet motiváló emlékekre, indító benyomásokra is rálátunk. így Martyn Ferenc esetében az egykori kaposvári Rippl -Rónai házra, arra a gyönyörű környezetű Róma-hegyi villára, ami egy életre szóló emlékanyagot adott az induló, érzékeny szemű, hallatlan vizuális memóriával rendelkező festő számára. Tüskés Tibor szemlátomást alaposan felkészül a beszélgetésekre. Minden elérhetőt felkutat, elolvas az egyes művészekről. S igyekszik mindebből a lényeget kihámozni. Az életművek alapjait megvilágító kérdésekre keresi a választ. De talán még ennél is lényegesebb az írónak az a képessége, hogy tud beszéltetni. Egy-egy pohár ital, a megfelelő hangulat kivárása — az egymás birodalmába vezető felvonóhidak leeresztése — után hagyja beszélni interjú alanyait. Tudva azt, hogy előbb-utóbb úgy is a lényeghez érnek, azokban a kikötőkben horgonyoznak le, ahol a leginkább otthonosak. S ekkor már csak jegyzetelnie kell. Meg persze formába önteni, megszerkeszteni az elhangzottakat. S ennek ugyancsak mestere az író. Németh Jánosról például nem tudtam ugyan meg újabb lényeges momentumokat, de mindezért kárpótolt az olvasás során a formai lelemény, az interjú felépítése. Tudniillik, ahogy a várost, a környéket az írónak bemutató zalaegerszegi kerámikus szavait jegyezgetve a külső és a művész belső tájaira egyaránt fény vetül, ahogy Németh János munkássága időrendben is kibomlik előttünk. A művészportrék kötetbe gyűjtésével — előzőleg a Jelenkor című pécsi folyóiratban jelentek meg — más lett az írások akusztikája. Egy-egy beszélgetés során a sze597
